Amint visszaért az úr,
tüstént összeszedtünk mindent, amire szükségünk volt, s meg sem álltunk a
palotáig. A kapuban a múltkori két testőr, Mahendra és Tekcanda várt bennünket.
- Vigyáztatok a rendre, fiúk? - kérdezte tőlük a ṭhākur, miután azok leborulással üdvözölték.
- Igen, nagyuram, egyetlen porszem sem mozdult el a helyéről - felelte gépiesen Mahendra.
- Biztosíthatjuk, nagyuram, hogy mi sem mozdítottunk el semmit onnan, ahol helye van - tódított hozzá Tekcanda. Most, hogy szinte meg sem érkeztünk még a legelőről, furcsa volt nekem ez a hirtelen hangnemváltás, ahogyan az ízes parasztbeszédet rögtön el kellett hagynunk, s helyébe az udvarnép finom, kimért nyelvezete lépett. Hatalmasan el is kerekedett a szemem, mintha kettőig sem tudnék számolni, ám a ṭhākur bátorítóan rám nézett, hogy üdvözöljem a testőr urakat. Gyorsan össze is zártam a kezem a mellkasom előtt, s meghajtottam magam, aztán a két őr bekísért minket az udvarba.
Hát mit mondjak, ez az udvar első ránézésre is olyan volt, mint egy kisebbfajta erdő. A tulsi úgy, de úgy elterjedt a kissé gizgazos fűben, hogy egész bokorrá nőtt már néhol. A palota mögött magas fák és sűrű bokrok. Itt a külső falat gyötri az egyik féle vadvirág, ott oly magasra nőtt a másik féle, hogy pofonvág. A fűszerkert és a veteményes az épület bejárata mellett szorosan: megismertem messziről is a toronymagas kurkumavirágokat. Az ösvénytől balra egy kis yagnakund; bizonyosan a szabadtéri satsaṅgokhoz ásatta oda az úr.
- Első ízben letesszük a csomagodat, aztán Puśpa Cōdarī, a főudvarhölgy körbevezet - fordult hozzám Ṭhākur Śrī Satya Siṅghjī. Szó se róla, kicsit szokatlan volt, hogy immár úribb nyelven szólt hozzám.
- Hány társnőm is lesz, nagyuram? - Ennél udvariasabban akkor még nem tudtam volna ezt megkérdezni.
- Nyolcan vannak összesen.
Majd így folytatta:
- Illemre közösen fognak majd megtanítani, szóval ha jól figyelsz rájuk, szót fogadsz nekik, pár nap alatt úgy érezheted majd magad, mintha otthon lennél.
Abban, hogy igaza lesz, egy percig sem kételkedtem, hiszen már amikor az udvarba beléptem, olyan érzésem volt, mintha megérkeztem volna a Végcélhoz. Sőt, már az ide vezető úton is megszólalt bennem egy hang: "Gāyatrī, hiszen te hazamész!"
A bejárat mellett egy cirmos-fehér foltos, vak macska kondorodott a fal tövébe: biztosan be akart menni. Az egyik kapuőr azonban észrevette.
- Sicc, te! - pirított rá, mire az lemondóan eloldalgott.
- Bābajī - árulta el a kegyelmes úr a macska nevét. - Az udvar kis tigrise. Nagyon öreg már szegény, s a szeme sem a régi, de ha kígyó szökik a kertbe, azt rögtön érzi, s olyankor tüstént le is csap a hívatlan vendégre. Még egy mongúz sem ér fel vele. Ha rajta múlna, még a palotában is körbeszaglászna, nem jár-e arra kígyó, de azt neki nem szabad; még körömreszelőnek használná az egész berendezést.
Huncut egy dolog az - cikázott át az elmémen, de inkább tartottam a számat, mert nem tudtam, szokás-e egy ilyen előkelő közegben ilyet mondani. A kegyelmes úr szereti a parasztokat, az még rendben van, de vajon a felesége és az udvartartása ellenzi-e a parasztos beszédet vagy elfogadja, ezt én honnan is tudhattam volna...Így hát inkább nem vívtam ki akaratlanul az őrök ellenszenvét. Hanem a kert vége felől hirtelen énekszó ütötte meg a fülemet: három férfihang. Tüstént hátra is fordultam, de nem jött utánunk senki. Egy segélykérő pillantást vetettem Satya Siṅghjī-re.
- Ajay, Kapil és Surendra - kapcsolt erre ő. - A lovászok az udvarnál, mindhárman Harsaurból kerültek ide. Nincs olyan emberi gyarlóság, nincs olyan ellentmondás a varṇa-rendszer alkalmazásában, amelyet ne énekelnének ki. Az ember csak kilép a kertbe, s máris az ő éneklésükre lesz figyelmes, bárhol is legyen épp a kertben. Még a palota mögött, a gyümölcsösben is szóról szóra kihallatszik, kinek miféle igazságtalanságán köszörülik a nyelvüket! Tehát ha jót akar az ember, jól teszi, ha vigyáz velük.
Kicsit elkerekedett a szemem, erre ő így folytatta:
- Szerencsére azért nem akkora csibészek! Voltak már náluk rosszabbak is az udvarban; olyan is akadt, akinek felségsértésért a fejét kellett vétetni. Ennek a három betyárnak csak a csipája és a szája nyílt ki nagyon, amúgy egyáltalán nem azok a megátalkodott, elvetemült latrok...És annál az arcátlan építőmesteremnél sem rosszabbak. Mert az meg mindörökké késlekedik, s ha a körmére ég a munka, akkor aztán keresi a mentséget, de mindhiába.
No, gondoltam, legalább már előre tudtam, mire érdemes vigyázni új otthonomban...
Hamarosan be is léptünk a főkapun. Minden bizonnyal úgy festettünk, mint holmi málhás szamarak vagy tevék, mert némelyik őr, akik az egyes szobák bejáratait őrizték, ahogy megláttak bennünket, nem bírták visszafojtani nevetésüket, de azért mégsem kívánták az etikettet megsérteni, s inkább a tenyerükbe kuncogtak. Kicsit furcsállottam, hogy a bejáratnak háttal van a felsőbb emeletekre vezető csigalépcső: ilyet sem sokat látni, főleg parasztházban nem, bár az is igaz, hogy gazdagabbak és kṣātriyák házában még nem jártam. A szűkös előcsarnokot mindkét oldalról függönyök keretezték, mintha titkos folyosók nyílnának belőlük; még őrök is álltak mindegyiknél, s azok is mind-mind tökéletesen más és más megjelenésűek. Egyik magas, másik alacsony és testes, harmadik kopasz és még sorolhatnám...A bejárathoz legközelebbi függöny máris szétnyílt; sípoló női hangot hallottam a falon túlról.
- Harinī, Candralekha, ezt a másik készletet! Ha új szolga jön, a kegyelmes úr ragaszkodik hozzá, hogy az ünnepi étkészletet használjuk.
A két kapuőr belépett a függöny mögötti szobába, s az egyik fennkölt hangon azt mondta:
- Kegyelmes úrnőm, bejelentem Őkegyelme Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-et és az új szolgálót, Gāyatrī Sāgart.
- Köszönöm, fiam - hallottam meg ismét az előbbi sípoló hangot. - Engedjétek be őket!
Így is lett. Szinte két kézzel meg lehetett markolni azt a sürgés-forgást, amit a két szolgáló bent művelt Úgy rendezték bent a terítőket, rá a tálakat, poharakat, mintha csak szórták volna őket.
- Úrnőm, bemutatom az új szolgálódat - mondta kissé színpadiasan a ṭhākur. A harmadik nő, aki a másik kettő után szaladgált, mint a fejetlen tyúk, tüstént elé is lépett.
- Újdonsült úrnőd, a feleségem, Sugandha Kunvar - fordult aztán felém az elöljáró, a nőre mutatva. A hölgy aztán elém lépett, s én annak rendje s módja szerint leborultam, hogy üdvözöljem - ám amikor felálltam, szó se róla, megrázó élményben volt részem. Egy dülledt szempár nézett vissza rám, két teljesen vízszintes szemöldök alól, a ráncos és helyenként rücskös arc közepén. Az orr húsos és széles, a száj pengevékony és akárcsak a kőpadló, teljesen vízszintes. A hajtőből hiányzott a festék, ékszer semmi. Fekete ingváll fölött buzérvörös, pókhálószerű, megviselt sārī. Rögvest át is villant az agyamon: tényleg ez volna a ṭhākurānī? Hát nem erre számítottam, de idővel csak megértek itt mindent, gondoltam.
- Isten hozott körünkben, Gāyatrī Sāgar - szólt aztán hozzám az úrnő. Nemde volt alkalmam megfigyelni, hogy beszéd közben olykor itt-ott meg-megrándul az arca, s ezt csak élezi az, hogy a fejét kicsit hátravetve, az állát behúzva tartja, úgy pedig az álla körül összébb fekszenek a ráncok. A sípoló, fojtott beszédhang pedig csak tovább tetézte az így is meglepő, sőt, egyenesen riasztó összhatást. - Az udvarhölgyek szobája a legfelső emeleten van, ám mivel nem fértél volna be oda, az immár férjhez adott leányaink üres szobájában biztosítottunk helyet számodra. A főudvarhölgy, Puśpā majd megmutatja.
Egyszeriben leesett az állam, azt hittem, rosszul hallok. Úgy kidülledt a szemem a csodálkozástól, mint az úrnőnek egyébként.
- A többi udvarhölgy úgyis fent van, majd felkísérlek, csak gyere! - biztatott a kegyelmes úr. Szóval ő maga kísér fel, nem másvalakit bíz meg...Erre már nem tudtam mit mondani végképp. Hiszen ez a ṭhākur a saját udvarában is úgy viselkedik, mintha nem is valami főember volna: saját maga nyíltan vállalja a felelősséget az új szolgálójáért...És semmi ellenérzés nem volt bennem, hogy most biztos becsap ez az elöljáró és nem is az, aki, vagy hogy valami rejtett hátsó szándékkal akar épp ő maga felkísérni. Valahogy eredendően megbíztam a ṭhākurban, pedig megfogható magyarázatom nem is volt erre. Összesen egyetlenegyszer segített fel az útszélről, egyetlenegyszer támogatott haza, egyetlenegyszer adott nekem teljes szabadságot a legelőn, az együttzenélésen keresztül - s mégis, azon vettem észre magam, hogy én ennek a Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-nek bármikor odanyújtanám a kezem, bármikor megkapaszkodnék benne, bárha csak hatodik napja ismertem személyesen és ebből három nap volt, amikor még beszéltem is vele.
Így hát bármilyen nehezek is voltak a csomagjaink, úgy léptettem felfelé a kissé viharvert márványlépcsőn a ṭhākur mellett, mintha a Svārga Rōhinīn mennénk a Vaikunṭába.
- Itt vigyázz, mert két fokban is lötyög a márványlap - mutatott le a kegyelmes úr alulról a harmadik és a negyedik fokra. És valóban: a középső márványlapok mindkét lépcsőfokon olyan ingatagon álltak. Ám kikerülni alig lehetett őket: megpróbáltam lábujjhegyen járni, de a lötyögő kőlapok még így is halkan összekoccantak: klatty-klatty...Kissé furcsa volt nekem, hogy épp a falu első emberének a hajlékában uralkodnak ilyen állapotok, hogy a csigalépcsőből két fok nem teljesen ép, fent minden sarokban legalább egy pókháló, a falak pikkelyesek, néhol még ki is látszanak a kőtömbök a mész és az agyag mögül, s még csak faliszőnyegek sem takarják a falak sebeit - hogy a lépcső mellett sorakozó, szerfelett furcsa mūrtikról ne is beszéljek. Valami fehér kőből voltak kifaragva, s a berendezés mellett úgy festettek, mintha valami ősrégi, Isten háta mögötti āśramból lopták volna őket.
- Vigyáztatok a rendre, fiúk? - kérdezte tőlük a ṭhākur, miután azok leborulással üdvözölték.
- Igen, nagyuram, egyetlen porszem sem mozdult el a helyéről - felelte gépiesen Mahendra.
- Biztosíthatjuk, nagyuram, hogy mi sem mozdítottunk el semmit onnan, ahol helye van - tódított hozzá Tekcanda. Most, hogy szinte meg sem érkeztünk még a legelőről, furcsa volt nekem ez a hirtelen hangnemváltás, ahogyan az ízes parasztbeszédet rögtön el kellett hagynunk, s helyébe az udvarnép finom, kimért nyelvezete lépett. Hatalmasan el is kerekedett a szemem, mintha kettőig sem tudnék számolni, ám a ṭhākur bátorítóan rám nézett, hogy üdvözöljem a testőr urakat. Gyorsan össze is zártam a kezem a mellkasom előtt, s meghajtottam magam, aztán a két őr bekísért minket az udvarba.
Hát mit mondjak, ez az udvar első ránézésre is olyan volt, mint egy kisebbfajta erdő. A tulsi úgy, de úgy elterjedt a kissé gizgazos fűben, hogy egész bokorrá nőtt már néhol. A palota mögött magas fák és sűrű bokrok. Itt a külső falat gyötri az egyik féle vadvirág, ott oly magasra nőtt a másik féle, hogy pofonvág. A fűszerkert és a veteményes az épület bejárata mellett szorosan: megismertem messziről is a toronymagas kurkumavirágokat. Az ösvénytől balra egy kis yagnakund; bizonyosan a szabadtéri satsaṅgokhoz ásatta oda az úr.
- Első ízben letesszük a csomagodat, aztán Puśpa Cōdarī, a főudvarhölgy körbevezet - fordult hozzám Ṭhākur Śrī Satya Siṅghjī. Szó se róla, kicsit szokatlan volt, hogy immár úribb nyelven szólt hozzám.
- Hány társnőm is lesz, nagyuram? - Ennél udvariasabban akkor még nem tudtam volna ezt megkérdezni.
- Nyolcan vannak összesen.
Majd így folytatta:
- Illemre közösen fognak majd megtanítani, szóval ha jól figyelsz rájuk, szót fogadsz nekik, pár nap alatt úgy érezheted majd magad, mintha otthon lennél.
Abban, hogy igaza lesz, egy percig sem kételkedtem, hiszen már amikor az udvarba beléptem, olyan érzésem volt, mintha megérkeztem volna a Végcélhoz. Sőt, már az ide vezető úton is megszólalt bennem egy hang: "Gāyatrī, hiszen te hazamész!"
A bejárat mellett egy cirmos-fehér foltos, vak macska kondorodott a fal tövébe: biztosan be akart menni. Az egyik kapuőr azonban észrevette.
- Sicc, te! - pirított rá, mire az lemondóan eloldalgott.
- Bābajī - árulta el a kegyelmes úr a macska nevét. - Az udvar kis tigrise. Nagyon öreg már szegény, s a szeme sem a régi, de ha kígyó szökik a kertbe, azt rögtön érzi, s olyankor tüstént le is csap a hívatlan vendégre. Még egy mongúz sem ér fel vele. Ha rajta múlna, még a palotában is körbeszaglászna, nem jár-e arra kígyó, de azt neki nem szabad; még körömreszelőnek használná az egész berendezést.
Huncut egy dolog az - cikázott át az elmémen, de inkább tartottam a számat, mert nem tudtam, szokás-e egy ilyen előkelő közegben ilyet mondani. A kegyelmes úr szereti a parasztokat, az még rendben van, de vajon a felesége és az udvartartása ellenzi-e a parasztos beszédet vagy elfogadja, ezt én honnan is tudhattam volna...Így hát inkább nem vívtam ki akaratlanul az őrök ellenszenvét. Hanem a kert vége felől hirtelen énekszó ütötte meg a fülemet: három férfihang. Tüstént hátra is fordultam, de nem jött utánunk senki. Egy segélykérő pillantást vetettem Satya Siṅghjī-re.
- Ajay, Kapil és Surendra - kapcsolt erre ő. - A lovászok az udvarnál, mindhárman Harsaurból kerültek ide. Nincs olyan emberi gyarlóság, nincs olyan ellentmondás a varṇa-rendszer alkalmazásában, amelyet ne énekelnének ki. Az ember csak kilép a kertbe, s máris az ő éneklésükre lesz figyelmes, bárhol is legyen épp a kertben. Még a palota mögött, a gyümölcsösben is szóról szóra kihallatszik, kinek miféle igazságtalanságán köszörülik a nyelvüket! Tehát ha jót akar az ember, jól teszi, ha vigyáz velük.
Kicsit elkerekedett a szemem, erre ő így folytatta:
- Szerencsére azért nem akkora csibészek! Voltak már náluk rosszabbak is az udvarban; olyan is akadt, akinek felségsértésért a fejét kellett vétetni. Ennek a három betyárnak csak a csipája és a szája nyílt ki nagyon, amúgy egyáltalán nem azok a megátalkodott, elvetemült latrok...És annál az arcátlan építőmesteremnél sem rosszabbak. Mert az meg mindörökké késlekedik, s ha a körmére ég a munka, akkor aztán keresi a mentséget, de mindhiába.
No, gondoltam, legalább már előre tudtam, mire érdemes vigyázni új otthonomban...
Hamarosan be is léptünk a főkapun. Minden bizonnyal úgy festettünk, mint holmi málhás szamarak vagy tevék, mert némelyik őr, akik az egyes szobák bejáratait őrizték, ahogy megláttak bennünket, nem bírták visszafojtani nevetésüket, de azért mégsem kívánták az etikettet megsérteni, s inkább a tenyerükbe kuncogtak. Kicsit furcsállottam, hogy a bejáratnak háttal van a felsőbb emeletekre vezető csigalépcső: ilyet sem sokat látni, főleg parasztházban nem, bár az is igaz, hogy gazdagabbak és kṣātriyák házában még nem jártam. A szűkös előcsarnokot mindkét oldalról függönyök keretezték, mintha titkos folyosók nyílnának belőlük; még őrök is álltak mindegyiknél, s azok is mind-mind tökéletesen más és más megjelenésűek. Egyik magas, másik alacsony és testes, harmadik kopasz és még sorolhatnám...A bejárathoz legközelebbi függöny máris szétnyílt; sípoló női hangot hallottam a falon túlról.
- Harinī, Candralekha, ezt a másik készletet! Ha új szolga jön, a kegyelmes úr ragaszkodik hozzá, hogy az ünnepi étkészletet használjuk.
A két kapuőr belépett a függöny mögötti szobába, s az egyik fennkölt hangon azt mondta:
- Kegyelmes úrnőm, bejelentem Őkegyelme Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-et és az új szolgálót, Gāyatrī Sāgart.
- Köszönöm, fiam - hallottam meg ismét az előbbi sípoló hangot. - Engedjétek be őket!
Így is lett. Szinte két kézzel meg lehetett markolni azt a sürgés-forgást, amit a két szolgáló bent művelt Úgy rendezték bent a terítőket, rá a tálakat, poharakat, mintha csak szórták volna őket.
- Úrnőm, bemutatom az új szolgálódat - mondta kissé színpadiasan a ṭhākur. A harmadik nő, aki a másik kettő után szaladgált, mint a fejetlen tyúk, tüstént elé is lépett.
- Újdonsült úrnőd, a feleségem, Sugandha Kunvar - fordult aztán felém az elöljáró, a nőre mutatva. A hölgy aztán elém lépett, s én annak rendje s módja szerint leborultam, hogy üdvözöljem - ám amikor felálltam, szó se róla, megrázó élményben volt részem. Egy dülledt szempár nézett vissza rám, két teljesen vízszintes szemöldök alól, a ráncos és helyenként rücskös arc közepén. Az orr húsos és széles, a száj pengevékony és akárcsak a kőpadló, teljesen vízszintes. A hajtőből hiányzott a festék, ékszer semmi. Fekete ingváll fölött buzérvörös, pókhálószerű, megviselt sārī. Rögvest át is villant az agyamon: tényleg ez volna a ṭhākurānī? Hát nem erre számítottam, de idővel csak megértek itt mindent, gondoltam.
- Isten hozott körünkben, Gāyatrī Sāgar - szólt aztán hozzám az úrnő. Nemde volt alkalmam megfigyelni, hogy beszéd közben olykor itt-ott meg-megrándul az arca, s ezt csak élezi az, hogy a fejét kicsit hátravetve, az állát behúzva tartja, úgy pedig az álla körül összébb fekszenek a ráncok. A sípoló, fojtott beszédhang pedig csak tovább tetézte az így is meglepő, sőt, egyenesen riasztó összhatást. - Az udvarhölgyek szobája a legfelső emeleten van, ám mivel nem fértél volna be oda, az immár férjhez adott leányaink üres szobájában biztosítottunk helyet számodra. A főudvarhölgy, Puśpā majd megmutatja.
Egyszeriben leesett az állam, azt hittem, rosszul hallok. Úgy kidülledt a szemem a csodálkozástól, mint az úrnőnek egyébként.
- A többi udvarhölgy úgyis fent van, majd felkísérlek, csak gyere! - biztatott a kegyelmes úr. Szóval ő maga kísér fel, nem másvalakit bíz meg...Erre már nem tudtam mit mondani végképp. Hiszen ez a ṭhākur a saját udvarában is úgy viselkedik, mintha nem is valami főember volna: saját maga nyíltan vállalja a felelősséget az új szolgálójáért...És semmi ellenérzés nem volt bennem, hogy most biztos becsap ez az elöljáró és nem is az, aki, vagy hogy valami rejtett hátsó szándékkal akar épp ő maga felkísérni. Valahogy eredendően megbíztam a ṭhākurban, pedig megfogható magyarázatom nem is volt erre. Összesen egyetlenegyszer segített fel az útszélről, egyetlenegyszer támogatott haza, egyetlenegyszer adott nekem teljes szabadságot a legelőn, az együttzenélésen keresztül - s mégis, azon vettem észre magam, hogy én ennek a Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-nek bármikor odanyújtanám a kezem, bármikor megkapaszkodnék benne, bárha csak hatodik napja ismertem személyesen és ebből három nap volt, amikor még beszéltem is vele.
Így hát bármilyen nehezek is voltak a csomagjaink, úgy léptettem felfelé a kissé viharvert márványlépcsőn a ṭhākur mellett, mintha a Svārga Rōhinīn mennénk a Vaikunṭába.
- Itt vigyázz, mert két fokban is lötyög a márványlap - mutatott le a kegyelmes úr alulról a harmadik és a negyedik fokra. És valóban: a középső márványlapok mindkét lépcsőfokon olyan ingatagon álltak. Ám kikerülni alig lehetett őket: megpróbáltam lábujjhegyen járni, de a lötyögő kőlapok még így is halkan összekoccantak: klatty-klatty...Kissé furcsa volt nekem, hogy épp a falu első emberének a hajlékában uralkodnak ilyen állapotok, hogy a csigalépcsőből két fok nem teljesen ép, fent minden sarokban legalább egy pókháló, a falak pikkelyesek, néhol még ki is látszanak a kőtömbök a mész és az agyag mögül, s még csak faliszőnyegek sem takarják a falak sebeit - hogy a lépcső mellett sorakozó, szerfelett furcsa mūrtikról ne is beszéljek. Valami fehér kőből voltak kifaragva, s a berendezés mellett úgy festettek, mintha valami ősrégi, Isten háta mögötti āśramból lopták volna őket.
- Uram... - néztem egy pillanatra a ṭhākurra.
- Alattvalóim körében szólíts kegyelmes úrnak.
- Kegyelmes uram, ezek a mūrtik miféle kőből
vannak?
- Azt csak Vasanti Devī tudja - hangzott a
válasz.
- Vasanti Devī? - kerekedett el a szemem.
- A készítőjük. Egy idősödő hölgy, aki
kegytárgyakat készít, szentképeket fest. Karma sannyāsīnī. Azaz: nem sādhvi,
mivel nem vonult el teljes mértékben a nagyvilágtól, de cselekedetei,
mindennapjai az önzetlen felajánlás jegyében telnek. Még nem mondott le
mindenről, de így is elkötelezett segítője Mesterének, s természetesen ő is
beavatott. Akik kegytárgyakat készítenek, mind beavatott karma sannyāsīk. Mi
fogadtuk be Vasanti Devīt, Őszentsége irányította el hozzánk, mivel tudta, hogy
itt jó helye lesz, zavartalanul alkothat, s ő azóta itt tevékenykedik. Az ő
birodalma az udvarhölgyekével szemben van. Csak akkor lehet bemenni hozzá, ha
beenged: gyakran még ha kopogtatnak sem válaszol, mert vagy alkot, vagy
meditál. Ezért állítottunk három őrt az ajtaja elé, hogy biztosan védve legyen.
- Tehát a társnőimével szembe' van a szobája?
- kérdeztem vissza, hogy ellenőrizzem, jól emlékszem-e.
- Úgy van.
Közben meg is érkeztünk a felső emeletre. Egy
apró szemű, hegyes orrával és előreugró állával varjúra emlékeztető, magas
hölgy várt bennünket a lépcső tetején. Illedelmesen üdvözölték egymást a
nagyúrral, majd az bemutatott bennünket egymásnak.
- Puśpā Cōdarī vagyok, a főudvarhölgy -
hajtotta meg magát a varjúorrú. - Jer velem, megmutatom, hol lesz a szobád.
Akárcsak egy málhásló, úgy vonszoltam be magam
a szobába a hatalmas batyukkal Puśpā után. Ő a lehető legnagyobb körültekintéssel
és pontossággal magyarázta el nekem, mi hol található és mire szolgál. Egész
takaros kis zug maradt rám a két ifjú hercegnő után. Elefántos, pávás, tigrises
faliszőnyegek, a pipereasztal mellett egy óriási dísz lótuszvirág pamutból, egy
padlóvázában, kerek, kovácsoltvas keretű tükör az asztalon, a szent sarokban
egy aranykeretes kép az Úr Śiváról és Pārvatī Devīről, a szoba másik felében,
árkádok alatt a két üres ágy - jobban mondva bambuszszőnyeg, rajta párnákkal s
takarókkal. Nem lehetett eldönteni, hol kezdődik az egyik, s hol a másik.
- A nagyobb, ablak felőli derékaljat Aruni
Kunvarānī használta, a kisebbiket Bindhu Kunvarānī - magyarázta Puśpā. - Míg te nem
kerültél ide, szentélynek használtuk a szobát, Śōbha Sundar úrhölgy vezette a
pūjā-kat. Ha van még itt füstölő, azt elhasználhatod, mi úgyis folyamatosan
kapunk.
- Köszönöm, Puśpā.
- Állj! Amíg hivatalosan, tehát az egész udvar
színe előtt nem történik meg a beavatásod, addig szólíts Cōdarī úrhölgynek. S
noha én vagyok a főudvarhölgy, a többi társnődet is családnevükön s úrhölgynek
szólítsad. Ez a szabály vonatkozik minden új szolgára. Tehát az avatásodig
neked Śōbha is Sundar úrhölgy, Uśa is Gōpināth úrhölgy, Kamala is Rathor
úrhölgy, Tulsi is Giri úrhölgy lesz és még sorolhatnám. Avatásod után már mindannyiunkat
szólíthatsz keresztnevünkön, s ha téged Sāgar úrhölgynek hív majd valaki, az
mindig egy rangban alattunk álló, vagy egy új szolgája lesz a kegyelmes úrnak.
Megkönnyebbülten rámoltam le töménytelen
mennyiségű batyumat; fekhelyemül végül a nagyobbik hercegnő egykori derékalját
választottam. Még a távolságtartás szabályait oly nagyon tiszteletben tartó
Puśpā - akarom mondani, Cōdarī úrhölgy - sem tudta visszafojtani kacagását,
amikor azt mondtam a fekhelyválasztás kapcsán, hogy "úgyis sokat forgódom
álmomba'"; kicsit mintha már pajtásokká lettünk volna. Rákérdeztem, mikor
adhatom át az ajándékokat a nagyúrnak s a nagyasszonynak; kiderült, hogy ebben
is Śrī Satya Siṅghjī válasza a döntő.
Puśpā utasítására az összes udvarhölgy
kisereglett a szomszéd szobából; rövid ismerkedés után mindannyian lekísértek
Śrīmatī Sugandha Kunvar elé, aki még mindig a szakácsnőnek és segédjének
osztogatott utasításokat.
- Harinī, várj meg. Úgy hallom, lejöttek az
udvarhölgyeim - hallottam meg az immár jól ismert, sípoló női hangot. A
kegyelmes úrnő ki is lépett az étkezőből. Puśpā elő is adta neki kérdését, hogy
melyik udvarhölgy vezessen körbe a palotában s a kertben.
- Ne fáradj, Puśpā , majd körbevezetem én -
felelt kissé fagyosan az úrnő. - Te addig készíts elő ruhákat a szobájában a
kosárból. Kamala, Madhu, Śōbha, Sītā!
Egy magas, kerek arcú, egyenes hajú, egy
alacsony, széles orrú, hatalmas hajkoronáját óriási kontyban hordó, egy
krumpliorrú, az úrnővel körülbelül egyidősnek látszó és egy kicsi fejű, magas,
hegyes orrú, lapos homlokú hölgy lépett elő.
- Ti menjetek a kertbe, szedjetek virágot, s
lehetőleg többfélét, hogy Gāyatrī ki tudja választani, melyik tetszik neki, s
abból tűzzetek a hajába, ha visszajöttünk. - Két másik hölgy felé intett. -
Tārā, Tulsi!
Két, szinte teljesen egyforma hölgy állt a
kegyelmes úrnő elé: a hajuk ugyanolyan hullámos volt, egyforma magasak is
voltak, csupán az arcuk volt más: Tārā-nak gyémánt alakú, az orra hegyes, míg
Tulsi orra kissé turcsi, az arca amrūd-forma, beesett állal, a felső fogsora
előreálló.
- Ti készítsetek fürdőt a számára. Addig ne
tegyetek bele olajat, míg ő meg nem mondja, melyiket szereti legjobban.
- Kegyelmes úrnőm, csinálunk illatpróbát, ha
visszaértek - ajánlott fel készségesen Tulsi.
- Az jó lesz, Tulsi. Szappan van még?
- Egy hevenyészett nīm-szappant találtunk
tegnap Baccū-nál - felelte erre a hegyesebb orrú, Tārā Parmar. - Tulsi félre is
tette, mert számolt vele, hogy új társnőnknek szüksége lehet rá.
- Derék vagy, Tulsi! - Most az úrnő egy
babaarcú, velem körülbelül egyforma magas leányhoz fordult. - Uśa, te pedig
segíts Puśpā-nak. Keress ékszert s arcfestéket Gāyatrī számára, készíts elő
fésűt.
- Úgy lesz, kegyelmes úrnőm. - A babaarcú Uśa
alázatosan hajtotta meg magát a ṭhākurānī előtt, majd visszament Puśpā-val
újdonsült szobámba. A többiek is szétszóródtak, majd elindultunk végignézni a
palotát a kegyelmes úrnővel.
Szó se róla, kicsit furcsállottam, hogy a ṭhākur
palotája olyan állapotban volt, mint holmi elhagyatott falusi ház. Itt-ott
azért volt egy kis pompa, de ami a falakat és a legtöbb bútort illeti,
nos...Gondoltam, akkor igaza lehet a kegyelmes úrnak, hogy Bāla nem végzi
valami alaposan a munkáját. Talán a nagyúr szobája a legtakarosabb. Azt
figyeltem meg, hogy minden második szobában legalább egyféle amulett van. Itt
egy kristály, ott egy festett kavics (ezt a nagyúr íróasztalán láttam, nehezék
gyanánt az íróvászonkupac tetején), emitt egy szélcsengő a bejárat felett,
amott egy teleírt vászondarab (csodálkoztam, mitől védhet, mit vonzhat be egy
ilyen)...És ezek mind nem a szobák lakóinak tárgyai, hanem a nagyasszony
rakatta őket oda. Úgy látszik, nem bizonyultak elegendőnek Vasanti Devījī
mūrtijai...A nagyasszonynak legalábbis biztos nem, mert minden második mondata
arról szólt, hogy ilyen meg olyan ártó energiák téblábolnak a palota falai
között. Én azonban ezt egyáltalán nem érzékeltem, sőt, a nyilvánvaló kosz és az
épület siralmas állapota ellenére máris otthonomnak éreztem a falu első
emberének hajlékát. Olyan ősbiztonság, olyan megmagyarázhatatlan egységérzet
kerített hatalmába, mint még soha, s habár ebből akarattal nem mutattam semmit,
a ṭhākurānī megérezhette, mert olyan kitartóan papolt amulettjei
szükségességéről, mintha valami lusta teremtés lennék, aki lustálkodni fog,
mint egy kiskirálynő...vagy igen, egy bűnös, becstelen nőszemély, aki a ṭhākur
férfiúi kegyeire pályázik. Ugyanakkor meg amikor a kegyelmes úr szobájába
érkeztünk, az úrnő kereken kimondta, hogy az ablakból szokta nézni a férje,
mint növekszik a kurkumám, amit akkor adtam neki, amikor megtalált az út
szélén. Hát én azt hittem, a szemem kiugrik...Ilyet mond a ṭhākur felesége egy
másik nőnek, ez hihetetlen...
Végigjártuk a kertet is. Immár közelről is
hallhattam a három huncut lovászfiú énekét. Nemde a palota falain kívül is
mindenütt kristályok vannak! Amíg a kert tart, minden második tenyérnyi helyen
van egy. Itt egy ilyen, ott egy olyan, s elsőre mintha nem is lenne
törvényszerűség. A kert maga kisebb erdőre vagy ligetre hasonlít; újra s újra a
szemembe tűnt, hogy a tulsi minden sarokban, minden zsombékszerű fűcsomóban,
minden fa vagy bokor tövében megterem, s mint a bambusznád, nő. Itt arcul csap
a babérrózsa vagy a murvafürt, ott felmászik a meszelt kőkerítésre valami
loncféle, emitt mentába, amott citromfűbe lehet botlani. Mintha külön fűszer-
és gyógynövénykert nem is lenne. Pedig volt, csak hát a természet az ember
minden furfangos elkülönítő tervén és ügyködésén kifog.
Éppúgy, ahogy a kasztrendszeren és a házasság
intézményén az én kezdődő, gyengéd érzéseim a ṭhākur őkegyelme irányában...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése