Mindössze két napot kellett várnom arra, hogy megérkezzen a döntés az udvarból. Otthon eközben szabályosan őrültekháza kerekedett. Hol azon morfondírozott édesanyám, mit adhatna a ṭhākurnak, amiért az így felkarolt engem, hol a házat túrta fel ajándékozni való tárgyakért, hol nagyanyámmal veszekedett azon, milyennek találják a kocsihajtót első ránézés alapján - pedig épp ez bizonyult a legkevésbé fontosnak - ; én persze az egészből csak annyit láttam világosan, hogy mind a ketten próbálnak valahogyan otthon tartani, de valójában maguk sem tudják, milyen eszközökkel. A nagy aggodalmaskodásban még olykor azt is elfelejtették, mivel lehet a kedvemben járni; ilyen pillanataikban attól zengett a ház, hogy most milyen ember is lehet a kocsihajtó. (Attól zengett jobban, hogy anyám szabályosan retteg tőle.) Egy alkalommal nagyanyám nem győzte cérnával, s kifakadt.
- Kisleányom, nem a kocsihajtó fog Gāyatrīnak parancsolni, hanem a kegyelmes úr, s annak is inkább a felesíge! Lásd, elébb is úgy gyütt haza, hogy a hintóba' űt, a kocsis meg odaki, elül a lovakná', s semmi baj nem lött! S ne, milyen rendet tart a kegyelmes úr! Te is mint elhallgattá', mikor reád szólt! Eppe egy mafla kocsisnak ne tudjon parancsóni egy ilyen erélyes ember?
Ezegyszer nem bírtam szó nélkül.
- Hagyják meg, mer' estvére elmegyek satsaṅgra, s addig vissza nem gyüvök, míg meg nem békűnek!
A mahāmandaleśvar aznap Bolā Gūṛāban tartott satsaṅgot; rég járt már ennyire közel Hari Vāsaṇī-hoz, s kellett is nekem, hogy darśanjában részesülhessek, s erőt meríthessek az új élethez. Fogtam hát magam, csatlakoztam Rakśa Bandhan-testvéremhez, Vivēkához és feleségéhez, Yamunához, s meg sem álltunk Bolā Gūṛāig. A hóhér fogja a ṭhākur döntéséig azt hallgatni, hogy rettenetes, amit Vikram képes fele üzen anyámnak.
Vivēka azt mondta útközben, hogy valamit biztosan nagyon jól csináltam, ha ekkora kegyelem ért engem, hogy Marudhar földjének tán legjobb elöljárójánál fogok szolgálni. De persze nem maradt el az intés sem: figyelmeztetett, hogy mivel még nem töltöttem be a huszonöt évet, azaz a brahmacārī āśramot, a legfontosabb az, hogy ne feledkezzek meg Istenről és törekedjek mindenkire egyenlőként tekinteni. Amit Vikramról mondott, az maradt meg bennem a legmélyebben.
- Az a kocsis is a nagyurat s annak a családját szógájja, s majd te is ezt teszed. Messzi fődön híres ám a mi nagyurunk arrú', hogy nem nézi, kocsis-é vagy testőr, harcos-é vagy árús, gazdag-é vagy szegén', mindnek azt adja, amit megérdemel! Aztat nézzed, mit cselekszik az, aki véled együtt szógál az udvarba', s míg más nem cselekedett semmit, addig légyen az alázat a fő, más gondjával meg ne gondójj, az sose' zavarjon meg.
Egész éjszakán át tartott a satsaṅg, mindvégig a mandirban maradtam. Őszentsége a hajnali ārati után várt bennünket az oltárnál, hogy akinek kérdése van, Hozzá fordulhasson. A nők közül utolsóként álltam sorba; annyi kérdés gyűlt össze bennem, hogy okosabbnak véltem nem feltartani a sort. Hanem Őszentsége még így is átlátott a szitán: még alig állt fel a sor úgy, hogy sornak lehessen nevezni, Ő máris rám mutatott áldott kezével.
- Előrejöhetsz, Gāyatrī, látom, valami nyomja a szívedet.
- Uram - eszméltem fel - , hisz' nékem annyi sok kérdésem vagyon, hogy csak főtartanám testvérimet! Azontúl nem akarom megvárakoztatni Vivēkát s Yamunát, hisz mindannyian Hari Vāsaṇī-ból gyüttünk, s még ma haza is kő' mennünk.
- Mindössze négy faluból vannak itt hívek - felelte erre a mahāmandaleśvar - , de igazad van, ne várasd azokat, akikkel kölcsönös védelmet fogadtatok. - Ezután felemelte hangját és mindannyiunkhoz együttvéve szólt. - Kedveseim, bocsássátok előre ezt a három testvéreteket Hari Vāsaṇī-ból. Sok a dolguk nagyon, nagy változások előtt állnak, s kérdéseik mielőbbi választ várnak.
A többi bhakta készségesen előreengedett bennünket. Amikor én kerültem sorra, a Bābājī meg sem várta kérdéseimet, máris válaszolt.
- Ami most történni fog veled, leányom, az éppúgy következménye lesz korábbi tetteidnek, mint minden más történés az életedben. A karma törvényét még a legmakacsabb ágálás, a legerősebb egyéni akarat sem változtathatja meg. Ezért bárhogy is dönt a ṭhākurotok, annak szellemében éld tovább életedet, hogy sorsodról hozott döntése nem volt véletlen. A kegyelmet becsüld meg, de vissza ne élj vele! A kudarcot viseld emelt fővel, de soha ne állj meg, mindig kell folytatásnak lennie! A családodért pedig ne aggódj, ha a te sorsod jóra fordul, bizonyosan az övék is. De bármi lesz is, nem lesz véletlen. Bízz mindent Istenre, s Ő mindent kézbe is vesz!
Ennél több magyarázat már nem is kellett. Hálatelt szívvel borultam le Őszentsége elé, a könnyek az egész arcomat elborították - majd a kis szőnyeget is Gurudeva kerevetje előtt. Főleg mikor Ő a fejemre helyezte áldott kezét...Vivēkának és Yamunának úgy kellett felszednie engem a kerevet mellől, olyan állapotba kerültem. A hazafelé úton végig Gurudeva mosolygó arcát láttam lelki szemeim előtt. Egyszerűen elkísért az áldása. Amit átéltem, arról is csak Ő tudta volna megmondani, micsoda. (És hogy a samādhinak melyik fokozata, ahogy később gyakran idéztem.)
Ilyen erős samādhira aludni kell, méghozzá nagyot - ez az egyetlen gondolat kötött most le. Egy egész estés satsaṅg után, főleg ha a samādhi is mindenestül hatalmába kerít, kinek ne lenne szüksége pihenésre? Ami odabent történik, arról sosem tudhatjuk, micsoda, s hogy felfedeztessék, ahhoz testileg-lelkileg készen kell állni. Ezt nemegyszer mondta Őszentsége is.
Ám alig búcsúzott el tőlem Vivēka és Yamuna a görbe fánál, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a házunkban anyám valakivel hangosan vitatkozik. Nem nagyanyám volt a másik fél, mert férfihangot hallottam. És nem is anyám párja jött meg, mert nem az ő hangja volt...
- ...hiszen kendnek se' fődje, se' pénze, akkó' mit akar kend a leányommal? - hallottam meg édesanyám hangját. Beléptem a házba; egy erős testalkatú, fehér kūrtába és dhōtiba öltözött, derékig érő hajú és szakállú pásztorember állt anyám előtt, a fején kissé megviselt, homoktól beszürkült cseresznyeszín turbán. A kecskéinket jött kihajtani; mint azt a beszélgetésből - helyesbítek: veszekedésből - kivettem, afelől érdeklődött, elszegődnék-e hozzá bojtárnak s anyámnak már a kérdés is ellenére volt, nemhogy az, hogy a pásztor most egy szó nélkül fogjon és elvigyen.
- Édesanyám, ha má' az is ellenére van, hogy a kegyelmes úrhoz mennyek szógáni, de az is csak azé', mer' a kocsis pofája nem teccik kendnek, akkó' mé' kűdi el ezt az embert is? - fordultam anyámhoz.
- A kend leányának igaza van - mondta fennkölt hangon a pásztor; aztán egyszerre csak hopp!...Mintha ismerős lenne ez a hang...Végigmustráltam egy pillanatra a jövevényt: feltételezésem nem csalt, ez nem volt más, mint a ṭhākur. Megismertem az orráról, a közel ülő szemeiről, s akárhogy is próbálta a fülét az elöl agyaggal szakállá összetapasztott hajával eltakarni, az óhatatlanul kikandikált az éjfekete hajsátorból.
- Gāyatrī, hozz egy korsó vizet - fordult aztán hozzám. Innentől kezdve már hivatalosan is a bojtárja, az alattvalója, sőt, mi több, bizalmi embere voltam, habár megilletődöttségemben még csak nem is üdvözöltem illő módon. És senkinek nem lehetett ebben a pillanatban ellenvetése, még az addig hevesen tiltakozó anyámnak sem. Kimentem a kúthoz, húztam egy vödör vizet, merítettem egy korsóval, s be vele a szobába, a nagyúrhoz. Ő átvette az edényt, s mindannyiunk szeme láttára lemosta az agyagot a hajáról. Egy fertály óra sem telt bele, s a maga valóságában ott állt előttünk a falu nagyszerű ṭhākurja. Anyám sem mert szólni, hogy ne a padlóra mossa agyagos haját, s különben sem bántuk volna, mert oly száraz volt most a padló, hogy porzott minden lépésünk után, még ha mezítláb is közlekedtünk, s fel kellett már locsolni. A maradék vizet - bár nem sok volt - a nagyúr egyetlen mozdulattal végigöntötte a szobán.
- Látjátok, aki kellő alázattal él, az egyhamar felismeri vezetőjét - szólalt meg ismét a kegyelmes úr szokott, gyāna yōgihoz méltó modorában. - Legyen szó úr és szolga, Guru és tanítvány, szülő és gyermek, gazda és jószág kapcsolatáról, ez mindenkoron így van.
Több se kellett nekem, máris leborultam előtte a nedves kőpadlón.
- Jól halottátok, megszületett a döntés: a feleségem elfogadta, hogy kapjon egy kilencedik udvarhölgyet is Gāyatrī személyében. - A ṭhākur rögtön magához intett. - Én azonban nem azért jöttem most ide, hogy hatalmamat fitogtassam, az utasításaim ne vezessenek benneteket félre.
Az összetéveszthetetlenül mozgékony arc, az emelkedett beszéd immáron kétségbevonhatatlanná tette, hogy bizony nem egy közönséges pásztorember ez, aki a levegőbe bölcselkedik, mint holmi önjelölt guru, hanem Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh. Földbe gyökeredzett lábbal álltam jobbja felől, míg ő tovább beszélt dallamos hangján:
- Gulab, emlékszem a tekintetedre, amikor szolgáim támogatásával hazahoztam a lányodat; úgy néztél a kocsisomra, mint holmi gyilkosra. Látta még a vak is, mint féltél. Egy édesanya persze aggódik az egy szem leányáért, ez természetes. De hidd el, nemcsak ez az egy oldala van az éremnek: ahogyan a saját félelmedet megérteni is tudni kell, úgy elengedni is! S most ezt úgy teheted meg, hogy nem a szolgájáról ítéled meg az urat, nem egyetlen szolgáról az egész udvart. A kocsisom semmiben sem felelős Gāyatrīért, s ha valamelyik szolgám botorságot csinál, azt úgyis ráncba szedem, természetesen Őszentsége iránymutatását követve, hiszen én sem vagyok tökéletes; önkényesen még egy ṭhākur vagy egy rāja sem rendelkezhet alattvalói felett.
A teljes bizonyosság áradt ki minden szavából, ahogy hallgattam őt: úgy éreztem, akármeddig el tudnám hallgatni. Biztatón ránéztem egy pillanatra, mintha csak azt akarnám mondani: beszélj csak tovább, Satya, ne kíméld, fejtsd ki, amennyire csak tudod...
- Ha most szolgákkal jöttem volna ide, akkor fitogtattam volna a hatalmamat, sőt, még más egyéb hibát is elkövettem volna: a látszat ugye mindenkit becsap, s ha teljes díszben távozik a lányod, Gulab, bizonnyal azt hiszed majd, hogy gazdagság vár rá, amiből majd ti is kaptok anyáddal és a pároddal, s a párodnak nem kell ezentúl városra járni. Így van?
Édesanyám megilletődve hallgatott.
- Attól még hogy valaki egy magas rangú emberhez kerül szolgálatba - folytatta a ṭhākur - , nem lesz a vagyona akkora, mint feljebbvalójáé. Aki pedig vagyonhoz akar jutni, az ne másoktól várja, hogy segélyezzék! Én sem azért veszem fel a lányotokat, hogy rajta keresztül gazdagabbak legyetek, hanem hogy ne érezze egész életében úgy, hogy adós nektek valamiért, s olyan helyre kerüljön, ahol megélheti az önzetlen adást úgy, hogy azt értékelik is. Épp ezért öltöztem álruhába, hogy megmutassam: aki rangban feljebb van, az is szolgál, sőt, egy egész közösséget szolgál, azért pedig hálás, ha őt is szolgálják. Ha csak fürdőzöm a pompában, egymagam ülök egy szobában, irkálok és parancsolgatok, s azt sem szemtől szemben, alattvalóim azt hiszik, egész nap lustálkodom, s sosem bontakozik ki az önzetlenségük, mindvégig kiszolgáltatva érzik magukat, aztán jól fellázadnak. Még mielőtt elvinném a lányotokat az udvaromba, szeretném, ha mindenki tisztában lenne vele: úr és szolga csupán formai munkamegosztás, az emberi törvények szerinti felállás. A munkamegosztás pedig egy átlátható rendszerrel segíti a közösséget. A rang pedig csupán egy jelzése annak, ki alkalmasabb a kisebb vagy nagyobb horderejű feladatokra, s távolról sem értékmérő. Nem hiszem, hogy ti, egyszerű parasztemberek értéktelenebbek, haszontalanabbak lennétek énnálam, s ha Gāyatrī az udvaromhoz kerül, akkor sem lesz különb senkinél sem előttem, sem más előtt. A mese most korántsem erről szól, hogy ki különb a másiknál, ez amúgy is csak az ego kicsinyes kibúvója. Amikor három napja megtaláltam Gāyatrīt az út szélén, megláttam a kiszolgáltatottságot, de amikor beszélni kezdett a hintóban, a személytelen, egyetemes szeretetet hallottam beszélni belőle. A kiszolgáltatottság az az egyoldalúság: valaki rákényszerül az adásra úgy, hogy nem kap vissza semmit. Az önzetlenség pedig mit ér akkor, ha a válasz rá továbbra is csak az önösség? Nekem nincs jogom büntetni azokat, akik nem igazodnak a másik emberhez, meg van határozva, ki felett és mikor mondhatok ki ítéletet. A Dharma határozza ezt meg elsősorban, a rāják csak ezután jönnek. De akármilyen is a falu gazdasági helyzete, közbiztonsága, köztisztasága vagy akármi, amivel mi, főemberek foglalkozunk, engem akkor is aggaszt, ha az emberek nem tudnak egymással szót érteni és együtt élni. Ki hogyan rendezi a maga életét, az az ő karmája, nem kötözködhetek a falusiakkal, hogy hagyják el bármely rossz szokásukat; azt nem büntethetem meg, aki nem jár satsaṅgra, folyvást csak önmagára gondol, másét irigyli vagy másra hárítja a felelősséget és még sorolhatnám. Nem lehet mindenkit örökké a felelősséggel üldözni. Nekem, aki egy egész falut szolgálok, azonban szörnyű érzés ezt a széthúzást látni, s ilyenkor példát kell mutatni, mert elvárni az összetartást nem lehet. Akik az udvaromon kívül élnek, mit sem látnak abból, hogyan élek a feleségemmel, aki mégiscsak a feleségem, hiába oly esetlen és törékeny. Ezért törekszem én arra, hogy a falum lakosai élő példát lássanak tőlem. De aki példát akar mutatni, az sem az ujjából rázza ki a példát, amivel elöljárhat. Énelőttem az összetartásra, az önzetlenségre való törekvés példája Ajayapal király, akinek Rāvana, bárhogyan is próbálkozott, nem tudta a birodalmát tönkretenni: Ő is maga legeltette birodalma összes kecskéjét. Isten előtt nincs sem koldus, sem király, s ezt Ő is nagyon jól tudta, teljes szívéből hitt is benne, nem csupán a jámborság látszatát keltendő pásztorkodott. Magam tehát, uralkodásom kezdete után nem sokkal, mivel láttam, hogy nem elegendőek az írott törvények a békés együttélésre, elhatároztam, hogy kicsit felveszem az egyszerű nép cipőjét, pásztornak vagy mesterembernek kiadva magam látogatok el minden hajnalban a falusiak házához, hogy kihajtsam a jószágjaikat, s orvosolom, amit lehet. Természetesen sokan vannak, akik ezért nem értenek engem, mondván, hogy nem az udvarban élő szabályok szerint viselkedem és élek, de nem követelhetem meg mindenkoron az elismerést. Gāyatrīban is azt látom, hogy rosszul tűri a beskatulyázást; ha élni akar, hát éljen olyan közösségben, ahol nem a formaságok számítanak. Ezért nemcsak a feleségem mellé veszem őt fel, hanem egyúttal azt is szeretném, hogy legyen a bojtárom, persze csak ha ez neki sincs ellenére.
Egy pillanatig kínos csend.
- Mindennap Brahmā Muhurtától délig vagyok a kecskék mellett, s csak aztán jönnek a közügyek, az írás, a tárgyalások. Tehát Gāyatrī is délutánonként istápolná a feleségemet, már ha délelőttönként szívesen tart velem a legelőre. Hallottam hírét, hogy nagyon jól bánik az állatokkal, s ne siránkozzanak utána a kecskék, ha elmegy a szülői háztól, meg ő se szenvedjen az állatok szeretetének nélkülözésétől. Több olyan állatvésznek is voltam már tanúja, amely azért tört ki, mert valaki, aki jól viselte gondját a jószágoknak, valami módon távol került tőlük. Én ennek szeretnék véget vetni Hari Vāsaṇī-ban; több kisgyermek és fiatal volt már segítségemre alkalmilag, de ha új szolgáló áll az udvarhoz, s tudja, hogy kell az állatokkal bánni és szereti is őket, miért iktassa ki az életének ezt a részét más seva miatt? Akinek amije van, azzal éljen is, máskülönben elszaporodik az elégedetlenség, mindannyiunk legkellemetlenebb vendége, s így kialakulnak az ellentétek, azt pedig senki sem szeretné. Ám az is igaz, hogy sokan félreértenék, amit Gāyatrīnak felajánlok: ez esetben az a javaslatom, hogy én terelem a jószágokat, ő pedig a tejtermékeket készítheti.
Ennek az ajánlatnak már végképp nem tudtam ellenállni. Minden hajnaltól délig a világ legbölcsebb uralkodója közelében lenni...Mint aki már készen áll a feladatra, készségesen odafordultam a kegyelmes úrhoz:
- Benne lennék, de vajon leszen-é reá tanú, hogy semmi disznyóságot nem teszünk, Uram?
- Megoldjuk azt is. Gyakran jársz satsaṅgra, ugye?
- Igen, most is Bolā Gūṛāból érkeztem haza, ott vót Őszentsége tennap este.
- Szeretnéd a szent iratokat jobban megismerni?
- Igen, Uram, erőst régóta.
- Akár olvasni is?
- Azt is.
- Ezek után megkérdezem a mahāmandaleśvart, melyik női tanítványát ajánlja, hogy egy felkarolt vaiśyát írni-olvasni tanítson. A tejtermékeket és a tanulást pedig majd ketten felosztjátok időben a Mātajīvel. Ő viszi majd el a tejtermékeket a legszegényebbeknek, ha távozott a legelőről. Évek óta így biztosítom a fiatalok biztonságát, akik eddig nálam bojtárkodtak: aki valamit meg szeretne tanulni, ahhoz kihívok egy rátermett mestert, a tejet meg a gyapjút pedig ez az illető osztja szét a rászorulóknak. Így biztatom adásra is a népet. Abba nem szólhatok bele, hogy az emberek mit miért adnak oda, s a szép szó gyakran nem is elég; itt is arról van szó, hogy kell az élő példa. Ha valaki azt csinálhatja, amihez ért és amit szeret, mennyivel könnyebben is ad, igaz? És az adás ranghoz sem kötődik, tevékenységemmel arra szeretnék tehát élő bizonyságot adni, hogy az uralkodó és népe lehetnek társai egymásnak az adakozásban, sőt, egy település így működik igazán, ha ez megvalósul. Természetesen ügyelek arra is, hogy olyat ne adassak tovább, amit valaki nem akar odaadni valamiért, hiszen nemcsak azokat illeti meg az ajándék, akik rászorulnak vagy vágyakoznak rá. Egyszóval, Gāyatrī, elsősorban útitársam leszel.
- Uram, hogyha má' szó esett az adásrú', meg tunná mondani, mit aggyunk kendnek ajándékba? - vette át anyám a szót. - Tanátam egy hímzett vánkoshuzatot, s az tán jó lesz a felesíginek, de kendnek mit adjunk?
- Az adás sem történhet csupán kötelességtudatból, mint azt az előbb is mondtam - hangzott ṭhākurunk válasza. - A lényeg, hogy szívből adjátok, amit adtok.
- Aztat hiszem, a legtöbb,mit egy jó útitárs adhat, az, hogyha frissen, pihenten tart Véled, s nem nyűgösködik örökkétig - fordultam ismét felé; a kutya sem akar rossz első benyomást kelteni egy ilyen remek útitársban, csak mert nem tudtam kialudni a samādhit. - Ezér' most, ha nincs ellenedre, lefekünnék alunni, mer' tennap nem tehettem az egész éccakás satsaṅg mián, s jere vissza érettem hónap régvel.
- Igazad van, Gāyatrī, akit tisztelsz, annak még akaratlanul se árts. Pihend ki magad, s én visszajövök érted. Érted, aki szívből adja az āhimsát. Addig édesanyádék is időt nyernek ahhoz, hogy kiválasszák a nekem szánt ajándékot.
Egy pillanatra előjött nagyanyám a belső szobából. Üdvözölte a kegyelmes urat, majd azt mondta:
- Van finom catnī a kamrába', még nyáron raktuk el. Ha akarja, elvihet egy csuporral a kegyelmes úr.
Épp akkor készült el a puri, s tüstént azt javasoltam, hívjuk meg a nagyurat néhány purira és egy csupor catnīra. Annyira ízlett az úrnak a catnī, hogy el is határoztuk: másnap, amikor elvisz magával, kap is egy újabb csuporral. Evés után teljes megelégedettségben hajtottam álomra fejem, s a következő Brahmā Muhurtáig zavartalanul alhattam.
- Kisleányom, nem a kocsihajtó fog Gāyatrīnak parancsolni, hanem a kegyelmes úr, s annak is inkább a felesíge! Lásd, elébb is úgy gyütt haza, hogy a hintóba' űt, a kocsis meg odaki, elül a lovakná', s semmi baj nem lött! S ne, milyen rendet tart a kegyelmes úr! Te is mint elhallgattá', mikor reád szólt! Eppe egy mafla kocsisnak ne tudjon parancsóni egy ilyen erélyes ember?
Ezegyszer nem bírtam szó nélkül.
- Hagyják meg, mer' estvére elmegyek satsaṅgra, s addig vissza nem gyüvök, míg meg nem békűnek!
A mahāmandaleśvar aznap Bolā Gūṛāban tartott satsaṅgot; rég járt már ennyire közel Hari Vāsaṇī-hoz, s kellett is nekem, hogy darśanjában részesülhessek, s erőt meríthessek az új élethez. Fogtam hát magam, csatlakoztam Rakśa Bandhan-testvéremhez, Vivēkához és feleségéhez, Yamunához, s meg sem álltunk Bolā Gūṛāig. A hóhér fogja a ṭhākur döntéséig azt hallgatni, hogy rettenetes, amit Vikram képes fele üzen anyámnak.
Vivēka azt mondta útközben, hogy valamit biztosan nagyon jól csináltam, ha ekkora kegyelem ért engem, hogy Marudhar földjének tán legjobb elöljárójánál fogok szolgálni. De persze nem maradt el az intés sem: figyelmeztetett, hogy mivel még nem töltöttem be a huszonöt évet, azaz a brahmacārī āśramot, a legfontosabb az, hogy ne feledkezzek meg Istenről és törekedjek mindenkire egyenlőként tekinteni. Amit Vikramról mondott, az maradt meg bennem a legmélyebben.
- Az a kocsis is a nagyurat s annak a családját szógájja, s majd te is ezt teszed. Messzi fődön híres ám a mi nagyurunk arrú', hogy nem nézi, kocsis-é vagy testőr, harcos-é vagy árús, gazdag-é vagy szegén', mindnek azt adja, amit megérdemel! Aztat nézzed, mit cselekszik az, aki véled együtt szógál az udvarba', s míg más nem cselekedett semmit, addig légyen az alázat a fő, más gondjával meg ne gondójj, az sose' zavarjon meg.
Egész éjszakán át tartott a satsaṅg, mindvégig a mandirban maradtam. Őszentsége a hajnali ārati után várt bennünket az oltárnál, hogy akinek kérdése van, Hozzá fordulhasson. A nők közül utolsóként álltam sorba; annyi kérdés gyűlt össze bennem, hogy okosabbnak véltem nem feltartani a sort. Hanem Őszentsége még így is átlátott a szitán: még alig állt fel a sor úgy, hogy sornak lehessen nevezni, Ő máris rám mutatott áldott kezével.
- Előrejöhetsz, Gāyatrī, látom, valami nyomja a szívedet.
- Uram - eszméltem fel - , hisz' nékem annyi sok kérdésem vagyon, hogy csak főtartanám testvérimet! Azontúl nem akarom megvárakoztatni Vivēkát s Yamunát, hisz mindannyian Hari Vāsaṇī-ból gyüttünk, s még ma haza is kő' mennünk.
- Mindössze négy faluból vannak itt hívek - felelte erre a mahāmandaleśvar - , de igazad van, ne várasd azokat, akikkel kölcsönös védelmet fogadtatok. - Ezután felemelte hangját és mindannyiunkhoz együttvéve szólt. - Kedveseim, bocsássátok előre ezt a három testvéreteket Hari Vāsaṇī-ból. Sok a dolguk nagyon, nagy változások előtt állnak, s kérdéseik mielőbbi választ várnak.
A többi bhakta készségesen előreengedett bennünket. Amikor én kerültem sorra, a Bābājī meg sem várta kérdéseimet, máris válaszolt.
- Ami most történni fog veled, leányom, az éppúgy következménye lesz korábbi tetteidnek, mint minden más történés az életedben. A karma törvényét még a legmakacsabb ágálás, a legerősebb egyéni akarat sem változtathatja meg. Ezért bárhogy is dönt a ṭhākurotok, annak szellemében éld tovább életedet, hogy sorsodról hozott döntése nem volt véletlen. A kegyelmet becsüld meg, de vissza ne élj vele! A kudarcot viseld emelt fővel, de soha ne állj meg, mindig kell folytatásnak lennie! A családodért pedig ne aggódj, ha a te sorsod jóra fordul, bizonyosan az övék is. De bármi lesz is, nem lesz véletlen. Bízz mindent Istenre, s Ő mindent kézbe is vesz!
Ennél több magyarázat már nem is kellett. Hálatelt szívvel borultam le Őszentsége elé, a könnyek az egész arcomat elborították - majd a kis szőnyeget is Gurudeva kerevetje előtt. Főleg mikor Ő a fejemre helyezte áldott kezét...Vivēkának és Yamunának úgy kellett felszednie engem a kerevet mellől, olyan állapotba kerültem. A hazafelé úton végig Gurudeva mosolygó arcát láttam lelki szemeim előtt. Egyszerűen elkísért az áldása. Amit átéltem, arról is csak Ő tudta volna megmondani, micsoda. (És hogy a samādhinak melyik fokozata, ahogy később gyakran idéztem.)
Ilyen erős samādhira aludni kell, méghozzá nagyot - ez az egyetlen gondolat kötött most le. Egy egész estés satsaṅg után, főleg ha a samādhi is mindenestül hatalmába kerít, kinek ne lenne szüksége pihenésre? Ami odabent történik, arról sosem tudhatjuk, micsoda, s hogy felfedeztessék, ahhoz testileg-lelkileg készen kell állni. Ezt nemegyszer mondta Őszentsége is.
Ám alig búcsúzott el tőlem Vivēka és Yamuna a görbe fánál, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a házunkban anyám valakivel hangosan vitatkozik. Nem nagyanyám volt a másik fél, mert férfihangot hallottam. És nem is anyám párja jött meg, mert nem az ő hangja volt...
- ...hiszen kendnek se' fődje, se' pénze, akkó' mit akar kend a leányommal? - hallottam meg édesanyám hangját. Beléptem a házba; egy erős testalkatú, fehér kūrtába és dhōtiba öltözött, derékig érő hajú és szakállú pásztorember állt anyám előtt, a fején kissé megviselt, homoktól beszürkült cseresznyeszín turbán. A kecskéinket jött kihajtani; mint azt a beszélgetésből - helyesbítek: veszekedésből - kivettem, afelől érdeklődött, elszegődnék-e hozzá bojtárnak s anyámnak már a kérdés is ellenére volt, nemhogy az, hogy a pásztor most egy szó nélkül fogjon és elvigyen.
- Édesanyám, ha má' az is ellenére van, hogy a kegyelmes úrhoz mennyek szógáni, de az is csak azé', mer' a kocsis pofája nem teccik kendnek, akkó' mé' kűdi el ezt az embert is? - fordultam anyámhoz.
- A kend leányának igaza van - mondta fennkölt hangon a pásztor; aztán egyszerre csak hopp!...Mintha ismerős lenne ez a hang...Végigmustráltam egy pillanatra a jövevényt: feltételezésem nem csalt, ez nem volt más, mint a ṭhākur. Megismertem az orráról, a közel ülő szemeiről, s akárhogy is próbálta a fülét az elöl agyaggal szakállá összetapasztott hajával eltakarni, az óhatatlanul kikandikált az éjfekete hajsátorból.
- Gāyatrī, hozz egy korsó vizet - fordult aztán hozzám. Innentől kezdve már hivatalosan is a bojtárja, az alattvalója, sőt, mi több, bizalmi embere voltam, habár megilletődöttségemben még csak nem is üdvözöltem illő módon. És senkinek nem lehetett ebben a pillanatban ellenvetése, még az addig hevesen tiltakozó anyámnak sem. Kimentem a kúthoz, húztam egy vödör vizet, merítettem egy korsóval, s be vele a szobába, a nagyúrhoz. Ő átvette az edényt, s mindannyiunk szeme láttára lemosta az agyagot a hajáról. Egy fertály óra sem telt bele, s a maga valóságában ott állt előttünk a falu nagyszerű ṭhākurja. Anyám sem mert szólni, hogy ne a padlóra mossa agyagos haját, s különben sem bántuk volna, mert oly száraz volt most a padló, hogy porzott minden lépésünk után, még ha mezítláb is közlekedtünk, s fel kellett már locsolni. A maradék vizet - bár nem sok volt - a nagyúr egyetlen mozdulattal végigöntötte a szobán.
- Látjátok, aki kellő alázattal él, az egyhamar felismeri vezetőjét - szólalt meg ismét a kegyelmes úr szokott, gyāna yōgihoz méltó modorában. - Legyen szó úr és szolga, Guru és tanítvány, szülő és gyermek, gazda és jószág kapcsolatáról, ez mindenkoron így van.
Több se kellett nekem, máris leborultam előtte a nedves kőpadlón.
- Jól halottátok, megszületett a döntés: a feleségem elfogadta, hogy kapjon egy kilencedik udvarhölgyet is Gāyatrī személyében. - A ṭhākur rögtön magához intett. - Én azonban nem azért jöttem most ide, hogy hatalmamat fitogtassam, az utasításaim ne vezessenek benneteket félre.
Az összetéveszthetetlenül mozgékony arc, az emelkedett beszéd immáron kétségbevonhatatlanná tette, hogy bizony nem egy közönséges pásztorember ez, aki a levegőbe bölcselkedik, mint holmi önjelölt guru, hanem Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh. Földbe gyökeredzett lábbal álltam jobbja felől, míg ő tovább beszélt dallamos hangján:
- Gulab, emlékszem a tekintetedre, amikor szolgáim támogatásával hazahoztam a lányodat; úgy néztél a kocsisomra, mint holmi gyilkosra. Látta még a vak is, mint féltél. Egy édesanya persze aggódik az egy szem leányáért, ez természetes. De hidd el, nemcsak ez az egy oldala van az éremnek: ahogyan a saját félelmedet megérteni is tudni kell, úgy elengedni is! S most ezt úgy teheted meg, hogy nem a szolgájáról ítéled meg az urat, nem egyetlen szolgáról az egész udvart. A kocsisom semmiben sem felelős Gāyatrīért, s ha valamelyik szolgám botorságot csinál, azt úgyis ráncba szedem, természetesen Őszentsége iránymutatását követve, hiszen én sem vagyok tökéletes; önkényesen még egy ṭhākur vagy egy rāja sem rendelkezhet alattvalói felett.
A teljes bizonyosság áradt ki minden szavából, ahogy hallgattam őt: úgy éreztem, akármeddig el tudnám hallgatni. Biztatón ránéztem egy pillanatra, mintha csak azt akarnám mondani: beszélj csak tovább, Satya, ne kíméld, fejtsd ki, amennyire csak tudod...
- Ha most szolgákkal jöttem volna ide, akkor fitogtattam volna a hatalmamat, sőt, még más egyéb hibát is elkövettem volna: a látszat ugye mindenkit becsap, s ha teljes díszben távozik a lányod, Gulab, bizonnyal azt hiszed majd, hogy gazdagság vár rá, amiből majd ti is kaptok anyáddal és a pároddal, s a párodnak nem kell ezentúl városra járni. Így van?
Édesanyám megilletődve hallgatott.
- Attól még hogy valaki egy magas rangú emberhez kerül szolgálatba - folytatta a ṭhākur - , nem lesz a vagyona akkora, mint feljebbvalójáé. Aki pedig vagyonhoz akar jutni, az ne másoktól várja, hogy segélyezzék! Én sem azért veszem fel a lányotokat, hogy rajta keresztül gazdagabbak legyetek, hanem hogy ne érezze egész életében úgy, hogy adós nektek valamiért, s olyan helyre kerüljön, ahol megélheti az önzetlen adást úgy, hogy azt értékelik is. Épp ezért öltöztem álruhába, hogy megmutassam: aki rangban feljebb van, az is szolgál, sőt, egy egész közösséget szolgál, azért pedig hálás, ha őt is szolgálják. Ha csak fürdőzöm a pompában, egymagam ülök egy szobában, irkálok és parancsolgatok, s azt sem szemtől szemben, alattvalóim azt hiszik, egész nap lustálkodom, s sosem bontakozik ki az önzetlenségük, mindvégig kiszolgáltatva érzik magukat, aztán jól fellázadnak. Még mielőtt elvinném a lányotokat az udvaromba, szeretném, ha mindenki tisztában lenne vele: úr és szolga csupán formai munkamegosztás, az emberi törvények szerinti felállás. A munkamegosztás pedig egy átlátható rendszerrel segíti a közösséget. A rang pedig csupán egy jelzése annak, ki alkalmasabb a kisebb vagy nagyobb horderejű feladatokra, s távolról sem értékmérő. Nem hiszem, hogy ti, egyszerű parasztemberek értéktelenebbek, haszontalanabbak lennétek énnálam, s ha Gāyatrī az udvaromhoz kerül, akkor sem lesz különb senkinél sem előttem, sem más előtt. A mese most korántsem erről szól, hogy ki különb a másiknál, ez amúgy is csak az ego kicsinyes kibúvója. Amikor három napja megtaláltam Gāyatrīt az út szélén, megláttam a kiszolgáltatottságot, de amikor beszélni kezdett a hintóban, a személytelen, egyetemes szeretetet hallottam beszélni belőle. A kiszolgáltatottság az az egyoldalúság: valaki rákényszerül az adásra úgy, hogy nem kap vissza semmit. Az önzetlenség pedig mit ér akkor, ha a válasz rá továbbra is csak az önösség? Nekem nincs jogom büntetni azokat, akik nem igazodnak a másik emberhez, meg van határozva, ki felett és mikor mondhatok ki ítéletet. A Dharma határozza ezt meg elsősorban, a rāják csak ezután jönnek. De akármilyen is a falu gazdasági helyzete, közbiztonsága, köztisztasága vagy akármi, amivel mi, főemberek foglalkozunk, engem akkor is aggaszt, ha az emberek nem tudnak egymással szót érteni és együtt élni. Ki hogyan rendezi a maga életét, az az ő karmája, nem kötözködhetek a falusiakkal, hogy hagyják el bármely rossz szokásukat; azt nem büntethetem meg, aki nem jár satsaṅgra, folyvást csak önmagára gondol, másét irigyli vagy másra hárítja a felelősséget és még sorolhatnám. Nem lehet mindenkit örökké a felelősséggel üldözni. Nekem, aki egy egész falut szolgálok, azonban szörnyű érzés ezt a széthúzást látni, s ilyenkor példát kell mutatni, mert elvárni az összetartást nem lehet. Akik az udvaromon kívül élnek, mit sem látnak abból, hogyan élek a feleségemmel, aki mégiscsak a feleségem, hiába oly esetlen és törékeny. Ezért törekszem én arra, hogy a falum lakosai élő példát lássanak tőlem. De aki példát akar mutatni, az sem az ujjából rázza ki a példát, amivel elöljárhat. Énelőttem az összetartásra, az önzetlenségre való törekvés példája Ajayapal király, akinek Rāvana, bárhogyan is próbálkozott, nem tudta a birodalmát tönkretenni: Ő is maga legeltette birodalma összes kecskéjét. Isten előtt nincs sem koldus, sem király, s ezt Ő is nagyon jól tudta, teljes szívéből hitt is benne, nem csupán a jámborság látszatát keltendő pásztorkodott. Magam tehát, uralkodásom kezdete után nem sokkal, mivel láttam, hogy nem elegendőek az írott törvények a békés együttélésre, elhatároztam, hogy kicsit felveszem az egyszerű nép cipőjét, pásztornak vagy mesterembernek kiadva magam látogatok el minden hajnalban a falusiak házához, hogy kihajtsam a jószágjaikat, s orvosolom, amit lehet. Természetesen sokan vannak, akik ezért nem értenek engem, mondván, hogy nem az udvarban élő szabályok szerint viselkedem és élek, de nem követelhetem meg mindenkoron az elismerést. Gāyatrīban is azt látom, hogy rosszul tűri a beskatulyázást; ha élni akar, hát éljen olyan közösségben, ahol nem a formaságok számítanak. Ezért nemcsak a feleségem mellé veszem őt fel, hanem egyúttal azt is szeretném, hogy legyen a bojtárom, persze csak ha ez neki sincs ellenére.
Egy pillanatig kínos csend.
- Mindennap Brahmā Muhurtától délig vagyok a kecskék mellett, s csak aztán jönnek a közügyek, az írás, a tárgyalások. Tehát Gāyatrī is délutánonként istápolná a feleségemet, már ha délelőttönként szívesen tart velem a legelőre. Hallottam hírét, hogy nagyon jól bánik az állatokkal, s ne siránkozzanak utána a kecskék, ha elmegy a szülői háztól, meg ő se szenvedjen az állatok szeretetének nélkülözésétől. Több olyan állatvésznek is voltam már tanúja, amely azért tört ki, mert valaki, aki jól viselte gondját a jószágoknak, valami módon távol került tőlük. Én ennek szeretnék véget vetni Hari Vāsaṇī-ban; több kisgyermek és fiatal volt már segítségemre alkalmilag, de ha új szolgáló áll az udvarhoz, s tudja, hogy kell az állatokkal bánni és szereti is őket, miért iktassa ki az életének ezt a részét más seva miatt? Akinek amije van, azzal éljen is, máskülönben elszaporodik az elégedetlenség, mindannyiunk legkellemetlenebb vendége, s így kialakulnak az ellentétek, azt pedig senki sem szeretné. Ám az is igaz, hogy sokan félreértenék, amit Gāyatrīnak felajánlok: ez esetben az a javaslatom, hogy én terelem a jószágokat, ő pedig a tejtermékeket készítheti.
Ennek az ajánlatnak már végképp nem tudtam ellenállni. Minden hajnaltól délig a világ legbölcsebb uralkodója közelében lenni...Mint aki már készen áll a feladatra, készségesen odafordultam a kegyelmes úrhoz:
- Benne lennék, de vajon leszen-é reá tanú, hogy semmi disznyóságot nem teszünk, Uram?
- Megoldjuk azt is. Gyakran jársz satsaṅgra, ugye?
- Igen, most is Bolā Gūṛāból érkeztem haza, ott vót Őszentsége tennap este.
- Szeretnéd a szent iratokat jobban megismerni?
- Igen, Uram, erőst régóta.
- Akár olvasni is?
- Azt is.
- Ezek után megkérdezem a mahāmandaleśvart, melyik női tanítványát ajánlja, hogy egy felkarolt vaiśyát írni-olvasni tanítson. A tejtermékeket és a tanulást pedig majd ketten felosztjátok időben a Mātajīvel. Ő viszi majd el a tejtermékeket a legszegényebbeknek, ha távozott a legelőről. Évek óta így biztosítom a fiatalok biztonságát, akik eddig nálam bojtárkodtak: aki valamit meg szeretne tanulni, ahhoz kihívok egy rátermett mestert, a tejet meg a gyapjút pedig ez az illető osztja szét a rászorulóknak. Így biztatom adásra is a népet. Abba nem szólhatok bele, hogy az emberek mit miért adnak oda, s a szép szó gyakran nem is elég; itt is arról van szó, hogy kell az élő példa. Ha valaki azt csinálhatja, amihez ért és amit szeret, mennyivel könnyebben is ad, igaz? És az adás ranghoz sem kötődik, tevékenységemmel arra szeretnék tehát élő bizonyságot adni, hogy az uralkodó és népe lehetnek társai egymásnak az adakozásban, sőt, egy település így működik igazán, ha ez megvalósul. Természetesen ügyelek arra is, hogy olyat ne adassak tovább, amit valaki nem akar odaadni valamiért, hiszen nemcsak azokat illeti meg az ajándék, akik rászorulnak vagy vágyakoznak rá. Egyszóval, Gāyatrī, elsősorban útitársam leszel.
- Uram, hogyha má' szó esett az adásrú', meg tunná mondani, mit aggyunk kendnek ajándékba? - vette át anyám a szót. - Tanátam egy hímzett vánkoshuzatot, s az tán jó lesz a felesíginek, de kendnek mit adjunk?
- Az adás sem történhet csupán kötelességtudatból, mint azt az előbb is mondtam - hangzott ṭhākurunk válasza. - A lényeg, hogy szívből adjátok, amit adtok.
- Aztat hiszem, a legtöbb,mit egy jó útitárs adhat, az, hogyha frissen, pihenten tart Véled, s nem nyűgösködik örökkétig - fordultam ismét felé; a kutya sem akar rossz első benyomást kelteni egy ilyen remek útitársban, csak mert nem tudtam kialudni a samādhit. - Ezér' most, ha nincs ellenedre, lefekünnék alunni, mer' tennap nem tehettem az egész éccakás satsaṅg mián, s jere vissza érettem hónap régvel.
- Igazad van, Gāyatrī, akit tisztelsz, annak még akaratlanul se árts. Pihend ki magad, s én visszajövök érted. Érted, aki szívből adja az āhimsát. Addig édesanyádék is időt nyernek ahhoz, hogy kiválasszák a nekem szánt ajándékot.
Egy pillanatra előjött nagyanyám a belső szobából. Üdvözölte a kegyelmes urat, majd azt mondta:
- Van finom catnī a kamrába', még nyáron raktuk el. Ha akarja, elvihet egy csuporral a kegyelmes úr.
Épp akkor készült el a puri, s tüstént azt javasoltam, hívjuk meg a nagyurat néhány purira és egy csupor catnīra. Annyira ízlett az úrnak a catnī, hogy el is határoztuk: másnap, amikor elvisz magával, kap is egy újabb csuporral. Evés után teljes megelégedettségben hajtottam álomra fejem, s a következő Brahmā Muhurtáig zavartalanul alhattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése