Csomagolás, csomagolás egész hajnalban. Szerencsére nem volt szükség arra, hogy mindenemet magammal vigyem, hiszen az udvarban úgyis kapok új ruhákat, s csak a legszükségesebb, illetve legkedvesebb darabjaimat kellett vinnem, a többiről úgy határoztunk, hogy eladományozzuk. Az eddigi bojtárleánykák biztosan örülnének nekik, gondoltam; miért ne lehetnék hálás nekik is azért, amiért tevékenységük nekem is megmutatta a kiutat a nyomorból? Egybe raktam a pompás párnahuzatot és a catnīt, hogy ne keveredjenek el a nagyúrnak és a nagyasszonynak szánt tárgyak az enyéim között.
Azon vettem észre magam, hogy megmagyarázhatatlan örömmel csomagolok. De olyannal, mint még soha. Amióta kétszer is itt járt nálunk az úr, már az sem érdekelt, ha anyám idegeskedett, s lelkiismeret-furdalás nélkül szóltam rá és nagyanyámra akkor is, mikor satsaṅgra indultam. Nem éreztem magam se fölöslegesnek, se ártónak, se bűnösnek semmiért. Azt sem volt kedvem vagy erőm firtatni, miért érzem azt, amit, egyszerűen csak lubickoltam benne. Meglepően gyorsan is végeztem a batyum elkészítésével, s fel-alá járkáltam a házban, amíg nem jött az úr, annyira nem bírtam magammal. Mind egyre csak az járt a fejemben, hogy nemsokára újra megjelenik a kegyelmes úr az ajtónkban, s én onnantól kezdve arrafelé megyek, ahol az ő mosolya átöleli az egész világegyetemet...A szívem majd' kiugrott a helyéről, akárhányszor magam elé idéztem azt a finom kis gödröcskékben úszó arcot, ahogy rám ragyog. Mi a szösz, hiszen én csak belesétálok abba a szeretetbe, ami belőle árad...Azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem érintettem meg legalább egy ujjal? Valami addig nem tapasztalt bizsergés kezdett elönteni mindenfelől. A bizsergésből aztán lassan lobogás lett, a lobogásból örvény, sőt, valóságos pergőtűz. Nem bírtam megmaradni egy helyben; még az udvarra is kimentem, s ott sem átallottam mást csinálni, csak fel-alázni, mint holmi mérgezett egér. A csomagom a kispadon, a tornácon, én meg az udvaron. Nyüzsögtem összevissza, a kecskék között járkáltam, egyenként simogattam őket - innentől már csak velük volt dolgom ebben az udvarban, amelyben felnőttem. Téptem egy kis füvet is a kisgidáknak, gyűjtsenek némi erőt addig, amíg el nem indulunk a legelőre.
Ám egyszer csak kilépett a mellettünk lévő ház ajtaján a szomszédunk, Kumar úr.
- Gāyatrī, ki az a furcsán őtözött ember, aki a házatok felé gyün?
Erre egy hatalmasat dobbant a szívem; azt hittem, mindjárt el is ájulok.
- Mijen...furcsán őtözött ember? - Felpillantottam két kiskecske között: hát uramfia, egy fehér alak közelített a házunk felé, fején a megviselt turbánnal. "Satya!" - suttogtam magam elé. "Az én Satyám!"- még ezt is hozzátettem gondolatban. Nem titkolhattam el magam elől...Nem is tudtam hirtelenjében, mit is mondhatnék Kumar úrnak, aki egyszerűen menthetetlenül mindig csak a szemének hisz.
- Hari OM, Gāyatrī - hallottam meg a ṭhākur vidám hangját;a karám felé közelített. Kumar úr közben hatalmasan eltátotta azt a málé száját a csodálkozástól, mint aki valóban nem tudja elképzelni, honnan tudhatja ez a vadidegen, pásztornak vagy zarándoknak látszó férfiember a nevemet. Ahogy a kegyelmes úr közelebb ért, alaposabb szemrevételezés után megállapítottam, hogy valószínűleg csodadoktornak akarja most kiadni magát.
És nem is tévedtem, mert bizony volt nála egy kisebb puttony is, mintha mindenféle csodafüvet tartana benne. Hanem amint ismét felém fordult, akkor is azt kérdezte:
- Jobban van má' a kecske?
Elég az hozzá, hogy pont egy héttel előbb ellett a mi gyönyörűséges Savitánk, mégpedig egy nagyon erős kis bakot. Amekkora az a kis fanyűvő lett, valóban lehetett volna baja az elléskor Savitának, de szerencsére nem lett. A kis Balaram is egészséges volt, s ahogy nagyanyám is előre megmondta egyszer, később, mikor kinőttek a szarvacskái, úgy használta őket, mint névelődje annak idején a buzogányt. Csoda, hogy ezek után nem hívtuk még Daunak is...
- Mostanáig aludott a szegén' pára, elé se' gyütt onnét a sarokbú', ni! - böktem a karám hátsó sarka felé, s épp ott szoptatta Savita Balaramot. Ennyi csodát egy sorban...
- Látom, má' szoptat is. Ezek szerént az éjen jó' kialutta magát. Közelébb menek, s megvizitálom kicsit jobban. - Először hallottam a kegyelmes urat ízesen beszélni; kimondottan szokatlan volt azok után, hogy azelőtt csak irodalmi nyelven hallottam szavát, de egész egyszerűen annyira hitelesen adta vissza a tájszólásunkat, hogy azt nem lehetett nem észrevenni. Látszott, hogy sokat jár az egyszerű nép közé. A kecskéhez is úgy közelített, mint egy igazi csodadoktor: megvárta, míg a kicsi abbahagyja a szopást és elalszik, aztán lábujjhegyen odalépett Savitához - ekkora talpat, édes Istenem... - leguggolt mellé, s valódi hozzáértő módján mozdította meg az állatot, ahogy végigmustrálta altestének egyes részeit. Végül egy pillanatra felém nézett.
- Továbbra is gyűtsétek a citromfüvet, nagyon szépen bégyógyút tőlle a sebje - mondta olyan komolysággal, mintha tényleg történt volna valami Savitával. - Na, ki a legszebb, mi? - fordult aztán a kecskéhez és kedvesen megveregette a nyakát. Aztán az alvó Balaramra tévedt a tekintete. - Ez a kis fanyűvő is mijen erős. Kutya baja. - Bizalmasan rám kacsintott a kiskecske felett guggolva, felfelé nézve. - Csak ki ne dűtse azt a görbe fát a házatok mellett, ha megnő!
Kumar úr még mindig kint állt a háza előtt.
- Isten megáldja! - üdvözölte a nagyurat, mintha az is valami parasztember lenne. - Kend csodadoktor?
- Adjon Isten, Kumar úr! Kend mondta, hát az vagyok. - Ebben a mondatban megint haloványan felvillantotta guru-oldalát a ṭhākur. Nem úgy jött ő ide, egy vaiśya-portára, hogy na, most ő a világot akarja megváltani, hanem hagyta, hogy a körülötte élők kifejezzék elismerésüket azért, amit tett - és csak erre válaszolt; ha elismerik, hát azt fogadja.
- Édes kicsi Balaraaaaaaam... - becézgettem a homokban szunnyadó kisgidát, föléje guggolva, miközben a nagyúr tépett a karám mellől egy kis füvet az anyaállatnak. Kicsit megsimogattam Balaram puha bundáját; közeledett a terelés ideje, így a kiskecske sem szundikálhatott időtlen időkig.
- S kend embert is gyógyít? - kérdezősködött tovább tenyeres-talpas szomszédunk.
- Akár az egész falu esszes nyavalyáját is. - És ezt olyan meggyőzően mondta Ṭhākur Satya Siṅghjī, hogy azt hittem, mindjárt Kumar úr előtt is lelepleződik. De az a mafla ember láthatóan nem értette a képzettársítást. Én majdnem elnevettem magam, de inkább visszatartottam, nehogy váratlanul az én nevetésemre derüljön ki az igazság. Elvégre Kumar úr sem teljesen tökkelütött, legyen akármilyen bamba és földhözragadt egyébként. A kúthoz mentem, hogy vizet húzzak és fellocsoljam kicsit a karám száraz, homokos földjét: végre kiadhattam magamból a kacagást, amíg kihúztam a vizet. Ebben a pillanatban kijött anyám.
- Min nevetsz? - kérdezte. Erre félrevontam és halkan a fülébe súgtam, a nevetőgörcstől fulladozva:
- Eppe...mo-mo-most gyütt me-he-heg a kegyelmes úr, cso-ho-hodadoktornak adja ki magát, me-he-he-hegvizsgálta Savitát, o-ho-hoszt' a-ha-haszonta Kumar úrnak, hogy a-ha-hakár az e-he-hegész falut meggyógyíjja!
- Csssst, halkan! - pisszegett le anyám; a tréfával mit sem törődött. - Mikó' indútok?
- Ha főlocsótam a karám fődjit, s az úr meg esszeszedte a kecskéket.
- Akkó' locsód fő' a karámot, szedd essze a batyudat, s itt ne feledd a catnīt meg a vánkoshuzatot!
Ennyit magamtól is tudok!
Nosza, odavittem a vizes vödröt a karámhoz, s ahogy a ṭhākur összegyűjtötte mind az öt kecskét - három nagy, két kicsi - , egyetlen határozott mozdulattal az üres karám földjére zúdítottam a vizet, éppoly lendületesen, ahogyan a ṭhākur is előző nap a szakállmosáshoz használt vizet.
Kumar úr ekkorra már eltűnt; biztosan elment a rizsföldre dolgozni. Mire az összes vizet kilocsoltam, a ṭhākurt láttam előjönni a ház hátulsó vége mögül.
- Gāyatrī, a vedret! - sziszegte a fogai közül, félhangosan, hogy ne hallják a szomszédok. - Átveszem a pásztorgúnyát, addig őrizd a kecskéket!
- Tessék, gazduram - nyújtottam át a vödröt, s előrementem a kecskékhez, míg a kegyelmes úr a kút mögé bújva vizes agyaggal átformálta hajából kialakított szakállviseletét. A puttonyt, amelyben az agyagot hozta - és igen: amely a csodadoktor-álcához járt - , ki is ürítette teljesen.
- Indúhatunk - állt fel a kút mellől egy hadvezér határozottságával. Felvettem a batyumat, mire a ṭhākur készségesen megkérdezte, átveheti-e. Nehéznek is bizonyult, tehát átengedtem; ő az üres puttonyával féloldalt kötötte fel a vállára. "Egy úriember ez az én Satyám" - villant át az agyamon, ám nem volt már több idő teketóriázásra, s ezt az úr sem mulasztotta el jelezni.
- Ha ölbe veszed Balaramot, abbú' jobban látszik, hogy bujtár vagy. - Erre fel is vettem az apróságot, már ha lehetett így nevezni - ahhoz képest, hogy még csak egyhetes volt, nem is volt könnyű! - , aztán elbúcsúztunk anyáméktól, majd sorban az egész falu összes utcáját végigjártuk, s ahol kecske csak volt, mind összeszedtük, közben persze minden lakótól elbúcsúztam. Vivekáék hosszú életet, biztonságot kívántak: Viveka azt mondta, hogy azért Rakśa Bandhan-ünnepek alkalmával látogassam meg. A falun át kaptatva egyre csak fokozódott az az állapot, hogy mögöttünk a falu, előttünk a legelő, utánunk a kecskék.
Egyre kevesebb a faluból, egyre több a kecskékből, mi meg egyre közelebb a legelőhöz. A ṭhākur megjelenését útközben még a legpletykásabb piaci kofák sem mosolyogták vagy szólták meg, hiszen nagyon is jól tudta az egyszerű falusi nép, tán egész Hari Vāsaṇī, hogy az elöljáró őértük viselte ezt a hacukát, a viharvert fejrevalót és a hajából elöl összetapasztott agyagszakállt. S ezeket sem leereszkedésből - távolról sem! - , hanem mert valóban felvállalta, hogy együtt lélegezzen a néppel - amelyből aznap átminősültem az udvarnép tagjává - , hiszen tudta, hogy csak így szolgálhatja javunkat. Aki évtizedeken át nyíltan szolgál egy közösséget, azt a közösség még álruhában is felismeri - és elismeri.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok a saját lábamon a legelőre vagy a palotába, azt viszont végképp nem, hogy mindkettőre egymás után. Ahogy a legelő felé tartottunk a nyájjal, két ízben is hatalmas bozótos erdőn vágtunk keresztül. Azt azért nem hittem volna, hogy ennyire kint van a mező a világ végén...Azonban ahogy az ösvényen kutyagoltunk, mindvégig úgy éreztem, mintha egy nagy, éles bárddal, huss, elvágtak volna az addigi életemtől, akárcsak a vaidya a köldökzsinórt, amikor az újszülött megmutatja magát a világnak kilenc hónap után. Még arra sem tudtam semmit válaszolni, amikor Satya Siṅghjī érdeklődött, milyen volt erre a nagy fordulópontra készülődni. Az ütő egyszeriben megállt bennem, ahogy észrevettem, hogy most már egy másik úton járok; nem vagyok többé szegény vaiśyák lánya, aki hiába jár ki a piacra árulni minden héten, hanem valaki más vagyok, akire a legelőn és a ṭhākur udvarában egyaránt lehet számítani. Felette áll az igazi Gāyatrī Sāgar rangnak, a nagyvilág elvárásainak, anyagi helyzetnek...és egyáltalában minden emberi elmeműnek...és ezt éppen Śrī Satya Siṅghjī-től kell nekem megtudni, a való életben...Őszentsége mindig mondja, hogy egy elöljáró feladata, hogy településének mintegy a guruja legyen. És mi tagadás, Hari Vāsaṇī ṭhākurja tényleg úgy is él, mint aki ezt komolyan is veszi: egyenként vezeti faluja lakóit a tiszta tudat útján. "Akkor most biztosan maunában vagyok, ha így belém fagyott a szó" - állapítottam meg. A kegyelmes úr is csendben volt; nos, akkor elmondhattam, hogy a legelőig mintegy mauna-satsaṅgot tartottunk. Tekervényes ágak, csüngő indák, földből kilátszó gyökerek között gázoltunk át, még kés sem kellett a ṭhākurnak, hogy átverekedje magát a hatalmas bozóton csak széthajtogatta az ágakat, s máris előbbre jutottunk az ösvényen. A kecskékből mindeközben egy sem veszett el, nappal lévén egyetlen fenevad sem volt, amelyik felébredt volna hangos csörtetésükre és erőteljes szagukra.
A végeláthatatlannak tűnő burjánból végül csak kijutottunk a legelőre. A rengeteg kecske, ahogy kiértünk az erdő szélére, rögvest meggyorsította lépteit és nekiiramodott a nagy zöld tengernek! Híjj! Ekkora lármát, mint amit a jószágok örömteli mekegése és a harangos kecskebak kolompja csapott, még Divalī-ünnepségeken sem hallottam. Mint egy kiéhezett hadsereg a megvert ellenség üres várába, úgy tódultak a kopogó szemű szegény párák a legzöldebb, legerőteljesebb fűbe, mintha egész életükben csak erre vártak volna. Látszott, hogy nagyon jól érzik magukat a ṭhākur mellett, bizonyára mert ő is tudja, hol a legjobb a fű. Ám hogy mégse menjenek messzire, egyszer csak elkezdett mantrázni, aztán elővett az övéből egy rövid kis fuvolát, s belefogott egy nyugodt, lassú, üde hangzású dallamba - mire a sok jószág szép lassan lecsendesedett, s amelyik ahol megállt, ott állt neki a friss, zöld füvet majszolni. Az icipici Balaram - korban ő volt a legkisebb! - még mindig ott aludt az ölemben; gondoltam, ha már úgyis megálltunk, le kéne már tenni. Körülnéztem, nem jár-e arra senki, s letettem a kis álomszuszékot az anyja mellé, aki rögtön lefeküdt, hogy megnyalogassa. A kicsi tüstént fel is ébredt és bökdösni kezdte Savita oldalát, hogy szopni akar.
A ṭhākur éppen végére ért a fuvoladallamnak, amikor a kiskecske újból elálmosodott az anyja tőgye alatt.
- Sok vagyon még hátra az állásig, megyünk tovább napnyugat felé - vezényelt a nagyúr, s bele is kezdett egy újabb dallamba, a nyáj pedig megindult. A harangos - a harangöntő Sahaniék Ravija - csaknem úgy poroszkált az úton, mint egy ló. Azon gondolkoztam, hogy tán kéne egy kulán az úrnak, hogy ne kelljen mindig ennyit gyalogolnia...Ahhoz képest azt vettem észre, hogy egész jól bírja...
És egy kulánon ülve nem is lehet fuvolázni, mert azt az állatot is irányítani kell kézzel...
Pedig a kecskék is zenéhez szoktak...
És a kegyelmes úr...hogy ő is milyen lenyűgözően játszik, szóval kár lenne érte...
Tehát tetejében még saṅgītacarya is...
Azt sajnáltam csupán, hogy nem volt sehol a közelben egy felesleges csengő, manjira vagy khata, esetleg dholak, pedig de szívesen kísértem volna a nagyurat az állásig valamilyen ritmushangszeren! (És itt hozzá kell tennem: kartalozni nem tudok, azért hagytam ki...) Ahogy a mezőt róttuk, s én az ölemben vittem Balaramot, nehéz lett volna táncra perdülnöm, s Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-nek sem volt módja mozgásban is elengednie magát, mert a saját üres batyujával kötötte az enyémet a vállára, átvetősen, bár az a fenséges muzsika igazán érdemesnek bizonyult egy kimerítő táncra. A kiskecskével az ölemben csupán úgy-ahogy illegetni tudtam magam, de amint egyre közelebb jártunk az álláshoz, Satya Siṅghjī -nek már feltűnhetett, hogy a szívemet nem tudtam fékezni, mert egymás után fújta az olyan dallamokat, amelyekre szöveg is van. Főleg ősrégi bhajanok jutottak eszébe, most is emlékszem, hogy a Pāyo jī mē ne Rāma ratana dhana pāyo volt az első az eljátszott énekelhető dallamok közül. A kecskék bezzeg táncoltak helyettünk is!
Egy egész világ forgott velünk, mintha minden számunkra szükségtelen dolgot ki akarna magából vetni. A végtelen tisztaság végigsöpört minden terhen, fájdalmon, szenvedésen, ami a világot bilincsben tartja. Úgy éreztem, a legelőt tartó óriási földdarab, mint egy sziget, kiszakad a mindenségből, felemelkedik velünk, s akárcsak egy elhajított fadarab, úgy repül végig az egész nagy világmindenségen, hogy egy porszemig leromboljon mindent, ami lehúz, elnyom, elválaszt Istentől. Sem idő, sem tér nem kerekedhetett fölébe annak, ami történt a legelő minden egyes fűszálával és rögével, a kecskékkel, Śrī Satya Siṅghjī lelkével és az enyémmel...Az a mézédes hangú kis fuvolácska meg csak szólt, mintha maga az Úr Kṛiṣṇa nyilatkozott volna meg az álruhás elöljáró szívén keresztül. És már egy ilyen kis semmiség is képes a nagy, végtelen Egészet új erővel feltölteni?!...
Idővel olyan érzésem kezdett lenni, mintha benne lennék egy óriási ölelésben. Mintha olyan hosszú karjai lennének ennek a ṭhākurnak, hogy az egész teremtett szakramentumot átéri, s én, Gāyatrī Sāgar, habár csak egy homokszemcsényi része vagyok ennek, mégsem csupán egy volnék a sok közül. Ebben a gigászi ölelésben minden lény egy külön kinccsé, ékkővé, sőt, igazgyönggyé minősült. Szóval az ember lánya, már ha vaiśya vagy śūdra, nemcsak abból tudhatja, hogy gyöngyszeme a világnak, ha az édesanyja vagy más nőrokona becézi kisleány korában, vagy ha felserdülve szóban (!) tudatják vele a falu csalfa legényei...Gāyatrī Sāgar nem vaiśya többé Hari Vāsaṇī ṭhākurja előtt. Illetve: nem egy szegény, piszkos vaiśya, hanem egy szívében, lelkében örökre szabad ember. Ahogyan a ṭhākur maga is.
Ámde a kis ördögfióka Balaram is elkezdett már kegyetlenül rugdosódni az ölemben. Lám, mint hat az alvó kiskecskékre is a zene...Gondoltam, bárhogyan is erőlködnék, a kis fanyűvő minden szín alatt szétrúgna, így hát két dal között le is tettem a kisgidát. Az aztán úgy nekiállt összevissza szökdécselni, mint valami kerge szöcske. Nem kíméltem ám magam én sem immár, minden habozás nélkül szilaj táncra perdültem, mint vagy háromszáz évvel ezelőtt Mīrābaī az Úr Kṛiṣṇa oltáránál (bár gumru éppen nem volt rajtam), a nagy, végeláthatatlan semmi közepén, ahol a maga teljességében forgott mégis az egész Mindenség...Csak haladtam előre, amerre épp az úr ment és a kecskék, mintha az utat az álláshoz ezer éve ismerném, de tánclépésben, repdeső hajjal-szoknyával-vállkendővel...Ékszer nem volt rajtam, de valami csörgést mégis hallottam. És valóban - a jószágok felől. A harangos Ravi kolompja.
Ahogy a kecskebak egyre hangosabban csörömpölt, meg is érkeztünk az állásba. Fújtatva ültem le egy fatuskóra, annyira kimerültem a nagy táncban. Ám nagyszerű ṭhākurunk is bitang mód el volt fáradva: amint beért az elöl nyitott sátorba, rögvest végigfeküdt egy óriási, földre terített szalmazsákon.Nagy levegőt vett egymás után tízszer, csukott szemmel, majd jól összedörzsölte a tenyerét, megdörzsölte az arcát és felült. Ekkor vettem észre, hogy a bal mutatóujjából egy darab hiányzik. Kicsit össze is rezzentem: ha valakinek a testén valami furcsa elváltozást látok, mindig megijedek egy cseppet.
- Valami baj van? - kérdezte Śrī Satya Siṅghjī készségesen.
- Gazduram, a bal kezin a mutatóujja mé' rövidebb, mint a jobbon? - kérdeztem vissza válasz gyanánt.
- Ehhé! Sok embert megejesztett má' az...Nosza, az úgy esett, hogy sűdő legénke koromba', mikó' kardforgatást tanútam, eccer rosszú' fordíttam a fegyvert, s az úgy levágta az ujjam begyit, mint annak rendje s módja.Vérzett is ám, mint a pinty! Gyorsáron híni is köllött egy vaidyát, s az o'an ravasz vót, hogy innét varrt át az ujjamra egy darabot e! - A bal tenyerén az alsó párna közepére mutatott. - De még így se' o'an, mint rég': ha fuvolázom, akkó' se' érem el mindég a likat vélle, s itt a tövibe' megfájdul. - A legalsó ujjpercére mutatott. Erre én gondoltam egyet s ökölbe szorítottam a bal kezem; a bal mutatóujjam legalsó percét tudom mozgatni, s ezt meg is mutattam.
- Kelmed még nem próbáta meg eztet? Hisz' evvel ki lehet lazítani.
A nagyúr szeme elkerekedett a látványtól, ahogyan azt az egy csontot kattogtattam a kezemben, s ő is megpróbálta.
- Há' nékem ez nem megyen annyira, mint néked, de jó trükk, maj' ha sokat gyakorlom, biztossan jobban fog menni. Köszönöm, Gāyatrī!
Dél felé járt az idő. Még csak egy fél napja voltam a falu első emberének a szolgálója, de máris talpra ugrottam és kinéztem a sátorból, hátha arra jár valaki, hogy váltson minket. Közben eszembe jutott, hogy inni kéne tán adni a kecskéknek.
- Nem szomjassak még ijenkó' a kecskék, gazduram? - fordultam be a sátorba.
- Szopnak-é a kicsinyek? - kérdezte erre a nagyúr.
- Má' igen. Balaram immá' harmadszó' e mai napon. - Még csak egyhetes volt a kis falurossza, de már távolról felismertem.
- Akkó' itt az itatás ideje. A kút arrafele van, amerre a sivatag kezdődik, napnyugatra.
Az óriási Ravi velőtrázóan érces hangon felbődült, ami azt jelentette, hogy szomjas a társaság. Csoda, hogy nem tódult oda az egész falu, olyan messze hangzót recsegtetett az a hatalmas kecskebak. Hallván ezt a falakat omlasztó mekegést, a kegyelmes úr azon nyomban felserkent, gyorsan eltüntette a keze ügyében lévő darabka panīrt, magához vett a tandūri mellől egy rōṭī-t, s kiment a jószágokhoz. - Míg megitatom a jószágot, addig csak nézz körű' a sátorba'!
Egészen takaros kis sátor volt, ahogy végigmustráltam. Mindennek megvolt a maga helye ahhoz képest, hogy maga a sátor nem tűnt kimondottan tágasnak. Gondoltam, ha itt egyszer eltűnik valami, az csakis úgy lesz lehetséges, hogy lopás történik - vagy ha ételről van szó, akkor úgy is, hogy az úr vagy én elfogyasztjuk.
Nyugatról egyszer csak éles fütty hallatszott. Biztos jön a váltás, gondoltam, míg a tejfeldolgozó eszközöket nézegettem. Odahaza túrót már készítettem, de panīrt még nem, morfondíroztam. Sebaj, majd a holnapi első fejés után a nagyúr biztosan megtanít...
- Padam - hallottam meg az ő hangját. - Lett egy új bujtárom a falubú', Gāyatrī Sāgar. - Aki váltásba jött, nem volt más, mint a kovácsmester siheder fia. - Az udvaromná' is fog szógáni, s most el is viszem a palotába. Az állásba' várakozik. Te addig itassad a kecskéket, míg mink kiszedelődzködünk a sátorbú', fiam.
- Úgy leszen, gazduram! - Úgy látszik, oly sok év alatt a zsenge korú bojtárok már megszokták, hogy a jószág mellett "gazduram"-nak szólítják a ṭhākurt, s csak olyankor hívják "kegyelmes úr"-nak, amikor teljes főúri pompában, testőri kísérettel mutatkozik a falu népe előtt...De végül is mindegy, a megszólított így is, úgy is úr.
Azon vettem észre magam, hogy megmagyarázhatatlan örömmel csomagolok. De olyannal, mint még soha. Amióta kétszer is itt járt nálunk az úr, már az sem érdekelt, ha anyám idegeskedett, s lelkiismeret-furdalás nélkül szóltam rá és nagyanyámra akkor is, mikor satsaṅgra indultam. Nem éreztem magam se fölöslegesnek, se ártónak, se bűnösnek semmiért. Azt sem volt kedvem vagy erőm firtatni, miért érzem azt, amit, egyszerűen csak lubickoltam benne. Meglepően gyorsan is végeztem a batyum elkészítésével, s fel-alá járkáltam a házban, amíg nem jött az úr, annyira nem bírtam magammal. Mind egyre csak az járt a fejemben, hogy nemsokára újra megjelenik a kegyelmes úr az ajtónkban, s én onnantól kezdve arrafelé megyek, ahol az ő mosolya átöleli az egész világegyetemet...A szívem majd' kiugrott a helyéről, akárhányszor magam elé idéztem azt a finom kis gödröcskékben úszó arcot, ahogy rám ragyog. Mi a szösz, hiszen én csak belesétálok abba a szeretetbe, ami belőle árad...Azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem érintettem meg legalább egy ujjal? Valami addig nem tapasztalt bizsergés kezdett elönteni mindenfelől. A bizsergésből aztán lassan lobogás lett, a lobogásból örvény, sőt, valóságos pergőtűz. Nem bírtam megmaradni egy helyben; még az udvarra is kimentem, s ott sem átallottam mást csinálni, csak fel-alázni, mint holmi mérgezett egér. A csomagom a kispadon, a tornácon, én meg az udvaron. Nyüzsögtem összevissza, a kecskék között járkáltam, egyenként simogattam őket - innentől már csak velük volt dolgom ebben az udvarban, amelyben felnőttem. Téptem egy kis füvet is a kisgidáknak, gyűjtsenek némi erőt addig, amíg el nem indulunk a legelőre.
Ám egyszer csak kilépett a mellettünk lévő ház ajtaján a szomszédunk, Kumar úr.
- Gāyatrī, ki az a furcsán őtözött ember, aki a házatok felé gyün?
Erre egy hatalmasat dobbant a szívem; azt hittem, mindjárt el is ájulok.
- Mijen...furcsán őtözött ember? - Felpillantottam két kiskecske között: hát uramfia, egy fehér alak közelített a házunk felé, fején a megviselt turbánnal. "Satya!" - suttogtam magam elé. "Az én Satyám!"- még ezt is hozzátettem gondolatban. Nem titkolhattam el magam elől...Nem is tudtam hirtelenjében, mit is mondhatnék Kumar úrnak, aki egyszerűen menthetetlenül mindig csak a szemének hisz.
- Hari OM, Gāyatrī - hallottam meg a ṭhākur vidám hangját;a karám felé közelített. Kumar úr közben hatalmasan eltátotta azt a málé száját a csodálkozástól, mint aki valóban nem tudja elképzelni, honnan tudhatja ez a vadidegen, pásztornak vagy zarándoknak látszó férfiember a nevemet. Ahogy a kegyelmes úr közelebb ért, alaposabb szemrevételezés után megállapítottam, hogy valószínűleg csodadoktornak akarja most kiadni magát.
És nem is tévedtem, mert bizony volt nála egy kisebb puttony is, mintha mindenféle csodafüvet tartana benne. Hanem amint ismét felém fordult, akkor is azt kérdezte:
- Jobban van má' a kecske?
Elég az hozzá, hogy pont egy héttel előbb ellett a mi gyönyörűséges Savitánk, mégpedig egy nagyon erős kis bakot. Amekkora az a kis fanyűvő lett, valóban lehetett volna baja az elléskor Savitának, de szerencsére nem lett. A kis Balaram is egészséges volt, s ahogy nagyanyám is előre megmondta egyszer, később, mikor kinőttek a szarvacskái, úgy használta őket, mint névelődje annak idején a buzogányt. Csoda, hogy ezek után nem hívtuk még Daunak is...
- Mostanáig aludott a szegén' pára, elé se' gyütt onnét a sarokbú', ni! - böktem a karám hátsó sarka felé, s épp ott szoptatta Savita Balaramot. Ennyi csodát egy sorban...
- Látom, má' szoptat is. Ezek szerént az éjen jó' kialutta magát. Közelébb menek, s megvizitálom kicsit jobban. - Először hallottam a kegyelmes urat ízesen beszélni; kimondottan szokatlan volt azok után, hogy azelőtt csak irodalmi nyelven hallottam szavát, de egész egyszerűen annyira hitelesen adta vissza a tájszólásunkat, hogy azt nem lehetett nem észrevenni. Látszott, hogy sokat jár az egyszerű nép közé. A kecskéhez is úgy közelített, mint egy igazi csodadoktor: megvárta, míg a kicsi abbahagyja a szopást és elalszik, aztán lábujjhegyen odalépett Savitához - ekkora talpat, édes Istenem... - leguggolt mellé, s valódi hozzáértő módján mozdította meg az állatot, ahogy végigmustrálta altestének egyes részeit. Végül egy pillanatra felém nézett.
- Továbbra is gyűtsétek a citromfüvet, nagyon szépen bégyógyút tőlle a sebje - mondta olyan komolysággal, mintha tényleg történt volna valami Savitával. - Na, ki a legszebb, mi? - fordult aztán a kecskéhez és kedvesen megveregette a nyakát. Aztán az alvó Balaramra tévedt a tekintete. - Ez a kis fanyűvő is mijen erős. Kutya baja. - Bizalmasan rám kacsintott a kiskecske felett guggolva, felfelé nézve. - Csak ki ne dűtse azt a görbe fát a házatok mellett, ha megnő!
Kumar úr még mindig kint állt a háza előtt.
- Isten megáldja! - üdvözölte a nagyurat, mintha az is valami parasztember lenne. - Kend csodadoktor?
- Adjon Isten, Kumar úr! Kend mondta, hát az vagyok. - Ebben a mondatban megint haloványan felvillantotta guru-oldalát a ṭhākur. Nem úgy jött ő ide, egy vaiśya-portára, hogy na, most ő a világot akarja megváltani, hanem hagyta, hogy a körülötte élők kifejezzék elismerésüket azért, amit tett - és csak erre válaszolt; ha elismerik, hát azt fogadja.
- Édes kicsi Balaraaaaaaam... - becézgettem a homokban szunnyadó kisgidát, föléje guggolva, miközben a nagyúr tépett a karám mellől egy kis füvet az anyaállatnak. Kicsit megsimogattam Balaram puha bundáját; közeledett a terelés ideje, így a kiskecske sem szundikálhatott időtlen időkig.
- S kend embert is gyógyít? - kérdezősködött tovább tenyeres-talpas szomszédunk.
- Akár az egész falu esszes nyavalyáját is. - És ezt olyan meggyőzően mondta Ṭhākur Satya Siṅghjī, hogy azt hittem, mindjárt Kumar úr előtt is lelepleződik. De az a mafla ember láthatóan nem értette a képzettársítást. Én majdnem elnevettem magam, de inkább visszatartottam, nehogy váratlanul az én nevetésemre derüljön ki az igazság. Elvégre Kumar úr sem teljesen tökkelütött, legyen akármilyen bamba és földhözragadt egyébként. A kúthoz mentem, hogy vizet húzzak és fellocsoljam kicsit a karám száraz, homokos földjét: végre kiadhattam magamból a kacagást, amíg kihúztam a vizet. Ebben a pillanatban kijött anyám.
- Min nevetsz? - kérdezte. Erre félrevontam és halkan a fülébe súgtam, a nevetőgörcstől fulladozva:
- Eppe...mo-mo-most gyütt me-he-heg a kegyelmes úr, cso-ho-hodadoktornak adja ki magát, me-he-he-hegvizsgálta Savitát, o-ho-hoszt' a-ha-haszonta Kumar úrnak, hogy a-ha-hakár az e-he-hegész falut meggyógyíjja!
- Csssst, halkan! - pisszegett le anyám; a tréfával mit sem törődött. - Mikó' indútok?
- Ha főlocsótam a karám fődjit, s az úr meg esszeszedte a kecskéket.
- Akkó' locsód fő' a karámot, szedd essze a batyudat, s itt ne feledd a catnīt meg a vánkoshuzatot!
Ennyit magamtól is tudok!
Nosza, odavittem a vizes vödröt a karámhoz, s ahogy a ṭhākur összegyűjtötte mind az öt kecskét - három nagy, két kicsi - , egyetlen határozott mozdulattal az üres karám földjére zúdítottam a vizet, éppoly lendületesen, ahogyan a ṭhākur is előző nap a szakállmosáshoz használt vizet.
Kumar úr ekkorra már eltűnt; biztosan elment a rizsföldre dolgozni. Mire az összes vizet kilocsoltam, a ṭhākurt láttam előjönni a ház hátulsó vége mögül.
- Gāyatrī, a vedret! - sziszegte a fogai közül, félhangosan, hogy ne hallják a szomszédok. - Átveszem a pásztorgúnyát, addig őrizd a kecskéket!
- Tessék, gazduram - nyújtottam át a vödröt, s előrementem a kecskékhez, míg a kegyelmes úr a kút mögé bújva vizes agyaggal átformálta hajából kialakított szakállviseletét. A puttonyt, amelyben az agyagot hozta - és igen: amely a csodadoktor-álcához járt - , ki is ürítette teljesen.
- Indúhatunk - állt fel a kút mellől egy hadvezér határozottságával. Felvettem a batyumat, mire a ṭhākur készségesen megkérdezte, átveheti-e. Nehéznek is bizonyult, tehát átengedtem; ő az üres puttonyával féloldalt kötötte fel a vállára. "Egy úriember ez az én Satyám" - villant át az agyamon, ám nem volt már több idő teketóriázásra, s ezt az úr sem mulasztotta el jelezni.
- Ha ölbe veszed Balaramot, abbú' jobban látszik, hogy bujtár vagy. - Erre fel is vettem az apróságot, már ha lehetett így nevezni - ahhoz képest, hogy még csak egyhetes volt, nem is volt könnyű! - , aztán elbúcsúztunk anyáméktól, majd sorban az egész falu összes utcáját végigjártuk, s ahol kecske csak volt, mind összeszedtük, közben persze minden lakótól elbúcsúztam. Vivekáék hosszú életet, biztonságot kívántak: Viveka azt mondta, hogy azért Rakśa Bandhan-ünnepek alkalmával látogassam meg. A falun át kaptatva egyre csak fokozódott az az állapot, hogy mögöttünk a falu, előttünk a legelő, utánunk a kecskék.
Egyre kevesebb a faluból, egyre több a kecskékből, mi meg egyre közelebb a legelőhöz. A ṭhākur megjelenését útközben még a legpletykásabb piaci kofák sem mosolyogták vagy szólták meg, hiszen nagyon is jól tudta az egyszerű falusi nép, tán egész Hari Vāsaṇī, hogy az elöljáró őértük viselte ezt a hacukát, a viharvert fejrevalót és a hajából elöl összetapasztott agyagszakállt. S ezeket sem leereszkedésből - távolról sem! - , hanem mert valóban felvállalta, hogy együtt lélegezzen a néppel - amelyből aznap átminősültem az udvarnép tagjává - , hiszen tudta, hogy csak így szolgálhatja javunkat. Aki évtizedeken át nyíltan szolgál egy közösséget, azt a közösség még álruhában is felismeri - és elismeri.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok a saját lábamon a legelőre vagy a palotába, azt viszont végképp nem, hogy mindkettőre egymás után. Ahogy a legelő felé tartottunk a nyájjal, két ízben is hatalmas bozótos erdőn vágtunk keresztül. Azt azért nem hittem volna, hogy ennyire kint van a mező a világ végén...Azonban ahogy az ösvényen kutyagoltunk, mindvégig úgy éreztem, mintha egy nagy, éles bárddal, huss, elvágtak volna az addigi életemtől, akárcsak a vaidya a köldökzsinórt, amikor az újszülött megmutatja magát a világnak kilenc hónap után. Még arra sem tudtam semmit válaszolni, amikor Satya Siṅghjī érdeklődött, milyen volt erre a nagy fordulópontra készülődni. Az ütő egyszeriben megállt bennem, ahogy észrevettem, hogy most már egy másik úton járok; nem vagyok többé szegény vaiśyák lánya, aki hiába jár ki a piacra árulni minden héten, hanem valaki más vagyok, akire a legelőn és a ṭhākur udvarában egyaránt lehet számítani. Felette áll az igazi Gāyatrī Sāgar rangnak, a nagyvilág elvárásainak, anyagi helyzetnek...és egyáltalában minden emberi elmeműnek...és ezt éppen Śrī Satya Siṅghjī-től kell nekem megtudni, a való életben...Őszentsége mindig mondja, hogy egy elöljáró feladata, hogy településének mintegy a guruja legyen. És mi tagadás, Hari Vāsaṇī ṭhākurja tényleg úgy is él, mint aki ezt komolyan is veszi: egyenként vezeti faluja lakóit a tiszta tudat útján. "Akkor most biztosan maunában vagyok, ha így belém fagyott a szó" - állapítottam meg. A kegyelmes úr is csendben volt; nos, akkor elmondhattam, hogy a legelőig mintegy mauna-satsaṅgot tartottunk. Tekervényes ágak, csüngő indák, földből kilátszó gyökerek között gázoltunk át, még kés sem kellett a ṭhākurnak, hogy átverekedje magát a hatalmas bozóton csak széthajtogatta az ágakat, s máris előbbre jutottunk az ösvényen. A kecskékből mindeközben egy sem veszett el, nappal lévén egyetlen fenevad sem volt, amelyik felébredt volna hangos csörtetésükre és erőteljes szagukra.
A végeláthatatlannak tűnő burjánból végül csak kijutottunk a legelőre. A rengeteg kecske, ahogy kiértünk az erdő szélére, rögvest meggyorsította lépteit és nekiiramodott a nagy zöld tengernek! Híjj! Ekkora lármát, mint amit a jószágok örömteli mekegése és a harangos kecskebak kolompja csapott, még Divalī-ünnepségeken sem hallottam. Mint egy kiéhezett hadsereg a megvert ellenség üres várába, úgy tódultak a kopogó szemű szegény párák a legzöldebb, legerőteljesebb fűbe, mintha egész életükben csak erre vártak volna. Látszott, hogy nagyon jól érzik magukat a ṭhākur mellett, bizonyára mert ő is tudja, hol a legjobb a fű. Ám hogy mégse menjenek messzire, egyszer csak elkezdett mantrázni, aztán elővett az övéből egy rövid kis fuvolát, s belefogott egy nyugodt, lassú, üde hangzású dallamba - mire a sok jószág szép lassan lecsendesedett, s amelyik ahol megállt, ott állt neki a friss, zöld füvet majszolni. Az icipici Balaram - korban ő volt a legkisebb! - még mindig ott aludt az ölemben; gondoltam, ha már úgyis megálltunk, le kéne már tenni. Körülnéztem, nem jár-e arra senki, s letettem a kis álomszuszékot az anyja mellé, aki rögtön lefeküdt, hogy megnyalogassa. A kicsi tüstént fel is ébredt és bökdösni kezdte Savita oldalát, hogy szopni akar.
A ṭhākur éppen végére ért a fuvoladallamnak, amikor a kiskecske újból elálmosodott az anyja tőgye alatt.
- Sok vagyon még hátra az állásig, megyünk tovább napnyugat felé - vezényelt a nagyúr, s bele is kezdett egy újabb dallamba, a nyáj pedig megindult. A harangos - a harangöntő Sahaniék Ravija - csaknem úgy poroszkált az úton, mint egy ló. Azon gondolkoztam, hogy tán kéne egy kulán az úrnak, hogy ne kelljen mindig ennyit gyalogolnia...Ahhoz képest azt vettem észre, hogy egész jól bírja...
És egy kulánon ülve nem is lehet fuvolázni, mert azt az állatot is irányítani kell kézzel...
Pedig a kecskék is zenéhez szoktak...
És a kegyelmes úr...hogy ő is milyen lenyűgözően játszik, szóval kár lenne érte...
Tehát tetejében még saṅgītacarya is...
Azt sajnáltam csupán, hogy nem volt sehol a közelben egy felesleges csengő, manjira vagy khata, esetleg dholak, pedig de szívesen kísértem volna a nagyurat az állásig valamilyen ritmushangszeren! (És itt hozzá kell tennem: kartalozni nem tudok, azért hagytam ki...) Ahogy a mezőt róttuk, s én az ölemben vittem Balaramot, nehéz lett volna táncra perdülnöm, s Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-nek sem volt módja mozgásban is elengednie magát, mert a saját üres batyujával kötötte az enyémet a vállára, átvetősen, bár az a fenséges muzsika igazán érdemesnek bizonyult egy kimerítő táncra. A kiskecskével az ölemben csupán úgy-ahogy illegetni tudtam magam, de amint egyre közelebb jártunk az álláshoz, Satya Siṅghjī -nek már feltűnhetett, hogy a szívemet nem tudtam fékezni, mert egymás után fújta az olyan dallamokat, amelyekre szöveg is van. Főleg ősrégi bhajanok jutottak eszébe, most is emlékszem, hogy a Pāyo jī mē ne Rāma ratana dhana pāyo volt az első az eljátszott énekelhető dallamok közül. A kecskék bezzeg táncoltak helyettünk is!
Egy egész világ forgott velünk, mintha minden számunkra szükségtelen dolgot ki akarna magából vetni. A végtelen tisztaság végigsöpört minden terhen, fájdalmon, szenvedésen, ami a világot bilincsben tartja. Úgy éreztem, a legelőt tartó óriási földdarab, mint egy sziget, kiszakad a mindenségből, felemelkedik velünk, s akárcsak egy elhajított fadarab, úgy repül végig az egész nagy világmindenségen, hogy egy porszemig leromboljon mindent, ami lehúz, elnyom, elválaszt Istentől. Sem idő, sem tér nem kerekedhetett fölébe annak, ami történt a legelő minden egyes fűszálával és rögével, a kecskékkel, Śrī Satya Siṅghjī lelkével és az enyémmel...Az a mézédes hangú kis fuvolácska meg csak szólt, mintha maga az Úr Kṛiṣṇa nyilatkozott volna meg az álruhás elöljáró szívén keresztül. És már egy ilyen kis semmiség is képes a nagy, végtelen Egészet új erővel feltölteni?!...
Idővel olyan érzésem kezdett lenni, mintha benne lennék egy óriási ölelésben. Mintha olyan hosszú karjai lennének ennek a ṭhākurnak, hogy az egész teremtett szakramentumot átéri, s én, Gāyatrī Sāgar, habár csak egy homokszemcsényi része vagyok ennek, mégsem csupán egy volnék a sok közül. Ebben a gigászi ölelésben minden lény egy külön kinccsé, ékkővé, sőt, igazgyönggyé minősült. Szóval az ember lánya, már ha vaiśya vagy śūdra, nemcsak abból tudhatja, hogy gyöngyszeme a világnak, ha az édesanyja vagy más nőrokona becézi kisleány korában, vagy ha felserdülve szóban (!) tudatják vele a falu csalfa legényei...Gāyatrī Sāgar nem vaiśya többé Hari Vāsaṇī ṭhākurja előtt. Illetve: nem egy szegény, piszkos vaiśya, hanem egy szívében, lelkében örökre szabad ember. Ahogyan a ṭhākur maga is.
Ámde a kis ördögfióka Balaram is elkezdett már kegyetlenül rugdosódni az ölemben. Lám, mint hat az alvó kiskecskékre is a zene...Gondoltam, bárhogyan is erőlködnék, a kis fanyűvő minden szín alatt szétrúgna, így hát két dal között le is tettem a kisgidát. Az aztán úgy nekiállt összevissza szökdécselni, mint valami kerge szöcske. Nem kíméltem ám magam én sem immár, minden habozás nélkül szilaj táncra perdültem, mint vagy háromszáz évvel ezelőtt Mīrābaī az Úr Kṛiṣṇa oltáránál (bár gumru éppen nem volt rajtam), a nagy, végeláthatatlan semmi közepén, ahol a maga teljességében forgott mégis az egész Mindenség...Csak haladtam előre, amerre épp az úr ment és a kecskék, mintha az utat az álláshoz ezer éve ismerném, de tánclépésben, repdeső hajjal-szoknyával-vállkendővel...Ékszer nem volt rajtam, de valami csörgést mégis hallottam. És valóban - a jószágok felől. A harangos Ravi kolompja.
Ahogy a kecskebak egyre hangosabban csörömpölt, meg is érkeztünk az állásba. Fújtatva ültem le egy fatuskóra, annyira kimerültem a nagy táncban. Ám nagyszerű ṭhākurunk is bitang mód el volt fáradva: amint beért az elöl nyitott sátorba, rögvest végigfeküdt egy óriási, földre terített szalmazsákon.Nagy levegőt vett egymás után tízszer, csukott szemmel, majd jól összedörzsölte a tenyerét, megdörzsölte az arcát és felült. Ekkor vettem észre, hogy a bal mutatóujjából egy darab hiányzik. Kicsit össze is rezzentem: ha valakinek a testén valami furcsa elváltozást látok, mindig megijedek egy cseppet.
- Valami baj van? - kérdezte Śrī Satya Siṅghjī készségesen.
- Gazduram, a bal kezin a mutatóujja mé' rövidebb, mint a jobbon? - kérdeztem vissza válasz gyanánt.
- Ehhé! Sok embert megejesztett má' az...Nosza, az úgy esett, hogy sűdő legénke koromba', mikó' kardforgatást tanútam, eccer rosszú' fordíttam a fegyvert, s az úgy levágta az ujjam begyit, mint annak rendje s módja.Vérzett is ám, mint a pinty! Gyorsáron híni is köllött egy vaidyát, s az o'an ravasz vót, hogy innét varrt át az ujjamra egy darabot e! - A bal tenyerén az alsó párna közepére mutatott. - De még így se' o'an, mint rég': ha fuvolázom, akkó' se' érem el mindég a likat vélle, s itt a tövibe' megfájdul. - A legalsó ujjpercére mutatott. Erre én gondoltam egyet s ökölbe szorítottam a bal kezem; a bal mutatóujjam legalsó percét tudom mozgatni, s ezt meg is mutattam.
- Kelmed még nem próbáta meg eztet? Hisz' evvel ki lehet lazítani.
A nagyúr szeme elkerekedett a látványtól, ahogyan azt az egy csontot kattogtattam a kezemben, s ő is megpróbálta.
- Há' nékem ez nem megyen annyira, mint néked, de jó trükk, maj' ha sokat gyakorlom, biztossan jobban fog menni. Köszönöm, Gāyatrī!
Dél felé járt az idő. Még csak egy fél napja voltam a falu első emberének a szolgálója, de máris talpra ugrottam és kinéztem a sátorból, hátha arra jár valaki, hogy váltson minket. Közben eszembe jutott, hogy inni kéne tán adni a kecskéknek.
- Nem szomjassak még ijenkó' a kecskék, gazduram? - fordultam be a sátorba.
- Szopnak-é a kicsinyek? - kérdezte erre a nagyúr.
- Má' igen. Balaram immá' harmadszó' e mai napon. - Még csak egyhetes volt a kis falurossza, de már távolról felismertem.
- Akkó' itt az itatás ideje. A kút arrafele van, amerre a sivatag kezdődik, napnyugatra.
Az óriási Ravi velőtrázóan érces hangon felbődült, ami azt jelentette, hogy szomjas a társaság. Csoda, hogy nem tódult oda az egész falu, olyan messze hangzót recsegtetett az a hatalmas kecskebak. Hallván ezt a falakat omlasztó mekegést, a kegyelmes úr azon nyomban felserkent, gyorsan eltüntette a keze ügyében lévő darabka panīrt, magához vett a tandūri mellől egy rōṭī-t, s kiment a jószágokhoz. - Míg megitatom a jószágot, addig csak nézz körű' a sátorba'!
Egészen takaros kis sátor volt, ahogy végigmustráltam. Mindennek megvolt a maga helye ahhoz képest, hogy maga a sátor nem tűnt kimondottan tágasnak. Gondoltam, ha itt egyszer eltűnik valami, az csakis úgy lesz lehetséges, hogy lopás történik - vagy ha ételről van szó, akkor úgy is, hogy az úr vagy én elfogyasztjuk.
Nyugatról egyszer csak éles fütty hallatszott. Biztos jön a váltás, gondoltam, míg a tejfeldolgozó eszközöket nézegettem. Odahaza túrót már készítettem, de panīrt még nem, morfondíroztam. Sebaj, majd a holnapi első fejés után a nagyúr biztosan megtanít...
- Padam - hallottam meg az ő hangját. - Lett egy új bujtárom a falubú', Gāyatrī Sāgar. - Aki váltásba jött, nem volt más, mint a kovácsmester siheder fia. - Az udvaromná' is fog szógáni, s most el is viszem a palotába. Az állásba' várakozik. Te addig itassad a kecskéket, míg mink kiszedelődzködünk a sátorbú', fiam.
- Úgy leszen, gazduram! - Úgy látszik, oly sok év alatt a zsenge korú bojtárok már megszokták, hogy a jószág mellett "gazduram"-nak szólítják a ṭhākurt, s csak olyankor hívják "kegyelmes úr"-nak, amikor teljes főúri pompában, testőri kísérettel mutatkozik a falu népe előtt...De végül is mindegy, a megszólított így is, úgy is úr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése