Beavatás - először (v)

...De térjünk vissza a kerthez! A hátsó részben, amerre az étkező is néz, nos, ott található mindennek a sűrűje. A tóban hatalmas vízitökök. A nyári konyha mellett óriási indusdió-fa, az egyik ágára kötve csomóban lóg a levágott szezám, tokjai már szétnyíltak, így a madárkáknak mondhatni terített asztal állt készen a fán. Ilyen egyszerűen lehet a kertbe tévedő madarakat megetetni, hát ezt sosem gondoltam volna...Valóságos dzsungel nőtt a palota mögé, csaknem áthatolhatatlan, de az egészből kiemelkedett a bozót szélén álló mangófa, a maga esernyőszerűen a föld fölé boruló lombkoronájával. Tüstént el is kereszteltem magamban ezt a csodálatos fát Esernyőnek. Azonban közte és az udvar külső fala mögül áthajló nīm-fa közt nőtt még egy picike mangófa-csemete, mint egy új "esernyő-nemzedék" letéteményese... Mint azt a nagyasszony elárulta, az óriási Esernyő terméséből Harinī csodákat képes művelni, aznap is zajlott a begyűjtés, hogy másnap készülhessen a híg pép a reggeli mellé járó lassihoz. 
 Valóságos erdőn vágtunk keresztül a palota mögött, azon az oldalon, amerre az én szobám ablaka is nézett. Az egyik fán egy hinta: ezt az udvarnép itt élő gyermekei használták, mint kiderült. Több őrnek, udvarhölgynek, hivatali személynek és egyéb várjobbágynak is itt élt a családja évek óta. Így például Mahendra Kachavāhā testőrfőnöknek a lányai is mindenhol ott voltak - Mālatī, a nagyobb már nem annyira, de a kis Amṛita éppen a bozótban dévajkodott! - , Kamala elvetemülten virgonc kis Pāṇḍuraṅgja aztán végképp - éppen Amṛitával bújócskáztak - , hogy Madhu két lányáról ne is beszéljek - a nagyobb, Rasika ügyelt a kisebbekre, míg a kisebb, Lalita Amṛitával bujkált Pāṇḍuraṅg elől - , egyszóval gyerekzsivaj is bőven volt, akárcsak bent a faluban. A hintában két másik kislány vihogott, egy fiúcska lökte őket lentről: őrök gyermekei voltak ők is. Körbenéztem, vajon nem telepített-e a hinta környékére is kristályokat a kegyelmes úrnő, mert ha a gyerekek elmozdítanak egyet is a helyéről, nos...
 Kivételesen nem erre figyelt a nagyasszony, hanem hogy mentől előbb átjussunk az épület túloldalára, s ahogy a gizgaz közepén trappoltam, egy pillanatra oldalra néztem - s egy jó nagy lila kristály gurult a lábam elé. Valamelyik apróság biztosan félrerúgta. Okosabbnak véltem nem szólni, mert ha ott van Rasika, csak szól, hiszen kiképzett felvigyázója a kisebbeknek.
 A kert túlsó oldalára visszatérve Bābajī éppen arra sétált, s a hibiszkuszbokor előtt összekucorodott.
- Bābajī - szólt a nagyasszony, pedig azt az öreg kandúrt már nem kellett nekem bemutatni. - Örökösen a kertben kóvályog, biztosan láttad már.
- Persze, kegyelmes úrnőm, még a nagyúr is bemutatta. Édes egy macska!
- Igen, nagyon édes, csak ne jönne be mindig a nagykapun!
- Kistigriiiiiis... - guggoltam le a macskához és megsimogattam, megvakargattam a füle tövét. Szóval ennyiféle állat így megfér egymással egy ilyen kicsi udvarban: lovak, macska, teve, madárkák...és akkor a sok majmot a várjobbágyok között még nem is említettem. Elég az hozzá, hogy a ṭhākur még kecskéket is terel (ezek igazi kecskék, nem úgy, mint a "majmok"...), akárcsak a régi idők királyai.
Ami meg az úrnőt illeti, hát őt leginkább egy szajkóhoz tudtam volna hasonlítani, oly sokszor előhozta a kristályait meg a "rossz szellemeket"...A szemmelveréstől is félt, mint a tűztől; az egész kertkapu is tele volt festve Nazarbaṭṭuval, még a kopogtatógyűrűt is egy sárgaréz Nazarbaṭṭu-fej tartotta. Gondoltam, jó sokat kell majd aludnom erre az élményre, míg leülepszik...
 Annál jobban esett odabent az a csodás lótuszolajos fürdő, amit társnőim csináltak. Egyszeriben úgy eleresztettem magam az olajjal illatosított vízben, hogy szegény Tārā és Tulsi alig bírtak kiszedni a végén, hogy ledörzsöljék a testemet nīm-szappannal. Nagy nehezen azért megpróbálkoztak a lehetetlennel.
 Hanem a ruhák, amiket kaptam...Soha ennyi csodaszép kelmét még nem láttam egy helyen, még a piacon sem. A legszebb azonban egy vajszínű, apró kék és rózsaszín virágokkal teli sāṛī volt, a hozzá tartozó világoskék ingvállal. Puśpā azt mondta, az ünnepi, így egy sárga ingvállra és egy élénk lila köntösre esett a választásom
 Ámde a meglepetések sora imígy sem zárult le aznapra! Mert bizony a vacsora mellett is bőven volt mire rácsodálkoznom. Példának okáért a kegyelmes úrnő egy templomi rézharangot használt, amikor vacsorához szólította az udvar népét. Igen, egész biztosan templomi rézharang volt, mert az a harang, amelynek hosszú nyele van és valami figurában végződik, az csakis templomi lehet. Onnan tudtam, hogy néz ki, hogy folyamatosan rázta a nagyasszony, amíg mindenki be nem ért az étkezőbe, s futólag láttam az apró Pārvatī-figurát kikandikálni az úrnő apró ökléből. Vagy igen: még vacsora mellett sem állott be a nagyasszony szája, mindiglen előjött valami emlékével, holott itt az udvarban sem sokak jártatták a lepénylesőjüket az étek mellett, nemhogy a faluban, elvégre a sok beszédnek sok az alja. A vacsora felért egy valóságos királyi lakomával. Itt egy csésze jó forró dal taḍka - lány létemre mindig is jó csípősen szerettem! - , ott karela sabjī - úgy látszik, jobb módú emberek könnyebben hozzájutnak a karelához, mert én ekkor ettem először! - , emitt kurkumás rizs és nān, amott friss zöldség, hogy a nīm-teáról ne is beszéljek...Törtem már a fejem nagyon, hogy vajon mikor adhatnám oda az ajándékot a kegyelmes úrnak és úrnőnek, mert a vacsoráról, bárha este lévén a keserű és fanyar ízeké volt benne a főszerep, minduntalan a catnī jutott eszembe, amit Puśpā levitt a nyári konyhába Candralekhának, őrizze meg az átadásig. Éppen kitöröltem a fémtálamat nānnal, amikor anélkül, hogy kérdeztem volna, a kegyelmes úr félhalkan mondta nekem, hogy a vacsora után lesz az avatásom, s ha van valami, amit átadnék, ott megtehetem.
 Egész egyszerűen fel nem tudtam fogni, hogy érezhetett rá a ṭhākur, mi játszódott le bennem éppen...Mert vacsora közben sorban adta az erre utaló jeleket. Az úrnő éppen a sokadik kis beszámolóját tartotta: arról, hogy engem a vaiśya rend szegényebbjéből sikerült felemelni, eszébe jutott, hogy neki is volt fiatalkorában egy vaiśya kedvese - azóta is megjegyeztem a nevét: Govardhan - , tiltották is őket egymástól a szülők. Hát kiderült, hogy ez a Govardhan messze túlszárnyalt minden rajput legényt lovagiasságban; házalni járt nemesi házakhoz, úgy árult mindenféle ötvösmunkákat, így akadt össze az úrnővel is. Govardhan szülei nemcsak a rendbéli különbség miatt ellenezték a fiatalok kapcsolatát, de még azt is kitalálták az úrnőről, hogy lévén rajputok lánya, bizonyosan egy gőgös, fennhéjázó, nagyravágyó teremtés. Még az sem hatotta meg a szülőket, amikor a legény be akarta mutatni: elzavarták őket a háztól. Govardhan összeszedett valahonnan egy sátrat, s azzal a hóna alatt menekült el az úrnővel a sivatagba. Felállították a sátrat, telerakták mécsesekkel, s alig merültek el a nagy ölelődzésben, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy ég a sátor. Volt is rohanás az oázisba, a kúthoz vízért! Azzal a lendülettel meg is történt a szakítás. Persze, ilyen beszámoló után aztán nem mulasztotta el, hogy meg ne kérdezze, van-e kedvesem nekem is.
- Kegyelmes úrnőm - kezdtem - , Őszentsége mindig mondja, hogy amire szükségünk van, az itt van bennünk. S valóban: ha szeretők jőnek, szeretők mennek, csak a vāsanák gyűlnek hiába, aztán házasságok válnak kényszerű kötelességgé, gyerekek szenvednek. Ilyenformán én is abban hiszek, hogy a párom eredendően itt él bennem, egy velem, s a lelki utamon keresztül vehetem észre testi valójában is. S ha ez nem történik meg, azt sem bánom; nos, akkor lehet, hogy az Úr Kṛiṣṇa az...
 Miközben ezt végigmondtam, a kegyelmes úr mindvégig el volt tőlem fordulva, s a nejét figyelte. Annyira örültem, hogy váratlanul félreérthető helyzetnek vette ezzel elejét: esküszöm, ha felém nézett volna, biztosan elpirulok és sírva fakadok. Úgy meg elárultam volna magam...A többi udvarhölgy mindenesetre nagyon büszke volt rám, hogy ilyen tiszta meg olyan jóravaló társnőt kaptak. Úgy körülajnároztak, mint egy hercegnőt. De annál jobban esett az, hogy a ṭhākur oly körültekintően igyekezett biztosítani a belső egyensúlyom fennmaradását, ráadásul pont a megfelelő helyzetben, pedig előre senki sem szólt, hogy csináljon már valamit.
 Az esti ārati volt a pillanatnyi szélcsend a viharban. Őszentsége egyik tanítványa, Svāmī Nataraj Puri vezette, Ő is adta át az ajándékaimat (később rájöttem, hogy ez azért történt így, mert azt akarta ezzel éreztetni: nem az számít, ki ad, hanem maga az adás). Az avatásom után a ṭhākurānī visítozott a hímzett vánkoshuzat láttán, annyira tetszett neki, s ha háromszor el nem mondta, hogy "nem kellett volna", akkor egyszer sem. Sajnos párna nem akadt bele illő méretű, de a nagyúr mondta, hogy majd lesz fölös gyapjú a nyírás után, s avval lehet bele új párnát tömni.
 El sem tudtam képzelni, hogy aznap éjjel képes leszek elaludni. Olyannyira tele volt az elmém, hogy lehettem akármilyen fáradt, csak fel-aláztam újdonsült birodalmamban, mint pók a falon. Az ágyamat még megvetettem, de az sem húzott oda...Azon morfondíroztam, hogy vajon önmagamhoz képest nem hamarkodtam-e el azt a kijelentésemet, hogy lehet, az Úr Kṛiṣṇa a lelkem valódi társa. Erre a helyzetnél fogva szükség volt, elvégre nem mondhattam azt újdonsült nagyasszonyom szemébe, hogy beleszerettem a férjébe, de azért magamat mégsem zavarnám össze...Hihetetlen, mennyire meg kell erőltetni magát az embernek néha. Ahhoz, hogy békét, biztonságot találhasson anyagi síkon, kénytelen álarcokat felvenni, önmagát megtagadni...Mielőtt azonban felrobbantam volna a saját önmarcangoló gondolataimtól, elkezdtem az Úr Kṛiṣṇát, szeretett iśśta devatámat szólítani, tegyen rendet gyorsan. Addig ismételtem a nevét, míg meg nem jelent harmadik szemem előtt
 - Ha tényleg nem akarsz magadnak hazudni - szólt hozzám - , adj teret önmagadnak úgy, hogy ne lássa senki. Most ez még nehezebb lesz, de ha megtanulsz írni, akkor írd meg itt töltött életed történetét. Egy üres, vastag könyv vár rád egy láda rejtekén, melyet Mestered majd a kezedbe ad, ha eljön annak az ideje. Az lesz majd az a könyv, melyben emlékirataid helyet kaphatnak.
Nagy kő esett le a szívemről: hálával telve borultam le az Úr Janardana előtt. Épp szertefoszlott a látomás, amikor kopogást hallottam az ajtón.
- Kerülj be - nyöszörögtem félszegen.
Nem lehet igaz... Az ajtón belépő alak...ó, Istenem...
 Igen, a ṭhākur maga lépte át a küszöböt, szinte észrevétlenül csukta be maga mögött az ajtót. Fejéről hiányzott a turbán, lábán nem volt cipő, csak úgy világított a fehér kūrtájában és dhōtijában. Nem állt meg az ajtónál, hanem tovább jött, mind csak beljebb. Az az összetéveszthetetlen, szívből jövő, isteni mosoly elöntötte az egész arcát. Észre sem vettem, elindultam felé én is. Akár egy énekesmadár, úgy suhantam elé. A szoba közepén találkoztunk össze: a Mindenség szeretete áradt abból a mosolyból... A két szem mint megkettőződött napfény, úgy ragyogott... A finom, gyengéd kis szarkalábak és gödröcskék úgy áradtak szét mind kijjebb az arcán, akár a vízgyűrűk a tavon... Ahogy az én szám is ösztönösen felfelé görbült, éreztem, hogy nekem is ugyanott vannak a gödröcskéim, mint a ṭhākurnak, ennek a csodálatos, nagyszerű, fenséges ṭhākurnak... Úgy álltam ott, fél lépésnyire is kisebb távolságra a nagyúrtól, mintha valami mindent általérő, egyetemes ölelésben állnék, melyről hol úgy tetszett, én vagyok benne, hol pedig úgy, mintha bennem lett volna. Az egész hatás nem teljesedik ki, ha nem öleljük át egymást istenigazában is. Mert bizony ez is megtörtént. Alig vettem észre, máris az ő széles vállán pihent meg mindkét karom, az ő két óriási tenyere a hátam közepéhez tapadt, s a keblemen éreztem az ő kidomborodó, borzasztó erős mellkasát, ahogy hozzám ért. A homlokom úgy pihent meg a válla árkában, mint tamarindmag a héjában... Jobb tenyere egy kicsit megcsúszott a két lapockám között; azt hittem, ott rögtön kiugrik a szívem a helyéről... Satya... Satyám...
- Nincs kedved enni valamit? - nézett újra a kegyelmes úr a szemembe.
 Kissé száraznak éreztem a torkom, s gondoltam, segítene valami édes falat, noha azt inkább reggel szokás enni. Sorrend ide, sorrend oda, benne voltam. Tüstént le is mentünk az étkezőbe. A kapuőrök már leragadt szemmel dőltek az ajtófélfának, így már biztos semmit nem láttak. Bent az étkezőben Candralekha sürgött-forgott; a padlót seperte.
- Candralekha - szólította meg a ṭhākur. - Készíts két csészényi khīrt.
- Ahogy parancsolod, nagyuram - hangzott a válasz. Az édes mosolyú, szögletes arcú konyhásnő aztán felém fordult. - Isten hozott, lelkem, Candralekha Kumbhat vagyok, Harinī segédje. Te volnál tán az új udvarhölgy?
- Isten áldásával, Candralekha, valóban én lennék az, Gāyatrī Sāgar - hajtottam meg magam a bájos dézsahölgy előtt.
 Mialatt a dézsahölgy bement a magtárba rizsért, a kegyelmes úr előszedett két ülőpárnát és egy kisebb terítőt - később rájöttem, hogy ez bizony az a vánkoshuzat! - , s megkért, hogy üljek le vele szemben. Erre aztán már végképp nem jött ki egy hang se a torkomon... ó, ez a ṭhākur, nagy ég... akarom mondani, ez a Satya...
 Kis idő múlva beállított a helyiségbe Candralekha a tejberizzsel teli csészékkel, s folytatta a söprést. Azzal neki is álltunk a csemegének. Nem emlékszem már, miről beszéltünk, de arra igen, hogy beszéltünk - bizonyára nem is volt fontos... Még az sem rémlik, hogy vajon odaszólt-e a ṭhākur valami olyasmit Candralekhának, hogy "aztán nem láttál semmit!", de bizonyosan nem adta tovább a dézsahölgy a látottakat, mert azután nem hallottam vissza én sem semmi pletykát meg a nagyúr sem...
 ...Egy-két kanál khīrtől ugyan mi változik meg? Elsőre természetesen semmi. De máig sem emlékszem, hogy kerültem vissza új birodalmamba, miután vérré vált bennem az a kis csésze khīr. Candralekha régóta szolgál az udvarnál, nem tehetett bele semmiféle bolondító csalmatot. Ha bármit beletett volna, már nem lenne itt. Nem lehet ám ezt a ṭhākurt félrevezetni... A ṭhākur. A ṭhākur. Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh. Akit nekünk, szolgáknak kegyelmes úrnak kell szólítanunk és nem másképp. Aki mégis magától feljött a szobámba. Aki még azt sem röstellte, hogy egyetlenegyszer átöleljen. Aki úgy hívott le az étkezőbe, mint valami bizalmi emberét. Aki azt kérte, hogy vele szemben üljek le. Aki kiszólt Candralekhának, hogy hozzon nekünk khīrt. Ettől többet igazán nem tett. Ő is továbbállt, miután elfogyott a khīr, én is. És mégis, mintha ez a rettenetesen erős ember magával rántott volna és elvitt volna egy teljesen más világba. Egyszeriben minden, ami megfogható, elenyészett. Feloldódott, felszívódott minden méret, forma, állag és szín. Mintha hirtelen késsel elvágták volna a földi létezést. Nem is késsel, karddal - amely orvul szétszabdalta a sarguṇa határait...
 De csak a következő reggelig tartott ez az átmeneti bhāva samādhi. A derékaljamról pont rá lehetett látni az ajtóra; csodálkoztam nagyon, hogy az ajtószárnyak olajzöldek, az ajtófélfa pedig piros - én ugyanis úgy emlékeztem, hogy mindkettő kék.
 Biztos behallatszott a lépcső köveinek zörgése a kegyelmes úr szobájába, mikor lementem a fürdőbe, mert a lépcső alján várt rám. Se szó, se beszéd, szinte észre sem vettem, hogy mint a teknőbe dobott fátyolkendő, belehullottam a szorításába.
- Jól aludtál, Gāyatrī? - nézett egy pillanatra a szemembe; az a hatalmas keze gyengéden csúszkált fel-le a hátamon.
 Nem felelek erre se igent, se nemet. Mit is mondhatnék, ha egész éjjel még arról se tudtam, ébren vagyok-e vagy alszom...

Beavatás - először (iv)

Amint visszaért az úr, tüstént összeszedtünk mindent, amire szükségünk volt, s meg sem álltunk a palotáig. A kapuban a múltkori két testőr, Mahendra és Tekcanda várt bennünket.
- Vigyáztatok a rendre, fiúk? - kérdezte tőlük a ṭhākur, miután azok leborulással üdvözölték.
- Igen, nagyuram, egyetlen porszem sem mozdult el a helyéről - felelte gépiesen Mahendra.
- Biztosíthatjuk, nagyuram, hogy mi sem mozdítottunk el semmit onnan, ahol helye van - tódított hozzá Tekcanda. Most, hogy szinte meg sem érkeztünk még a legelőről, furcsa volt nekem ez a hirtelen hangnemváltás, ahogyan az ízes parasztbeszédet rögtön el kellett hagynunk, s helyébe az udvarnép finom, kimért nyelvezete lépett. Hatalmasan el is kerekedett a szemem, mintha kettőig sem tudnék számolni, ám a ṭhākur bátorítóan rám nézett, hogy üdvözöljem a testőr urakat. Gyorsan össze is zártam a kezem a mellkasom előtt, s meghajtottam magam, aztán a két őr bekísért minket az udvarba.
 Hát mit mondjak, ez az udvar első ránézésre is olyan volt, mint egy kisebbfajta erdő. A tulsi úgy, de úgy elterjedt a kissé gizgazos fűben, hogy egész bokorrá nőtt már néhol. A palota mögött magas fák és sűrű bokrok. Itt a külső falat gyötri az egyik féle vadvirág, ott oly magasra nőtt a másik féle, hogy pofonvág. A fűszerkert és a veteményes az épület bejárata mellett szorosan: megismertem messziről is a toronymagas kurkumavirágokat. Az ösvénytől balra egy kis yagnakund; bizonyosan a szabadtéri satsaṅgokhoz ásatta oda az úr.
- Első ízben letesszük a csomagodat, aztán Puśpa Cōdarī, a főudvarhölgy körbevezet - fordult hozzám Ṭhākur Śrī Satya Siṅghjī. Szó se róla, kicsit szokatlan volt, hogy immár úribb nyelven szólt hozzám.
- Hány társnőm is lesz, nagyuram? - Ennél udvariasabban akkor még nem tudtam volna ezt megkérdezni.
- Nyolcan vannak összesen.
Majd így folytatta:
- Illemre közösen fognak majd megtanítani, szóval ha jól figyelsz rájuk, szót fogadsz nekik, pár nap alatt úgy érezheted majd magad, mintha otthon lennél.
 Abban, hogy igaza lesz, egy percig sem kételkedtem, hiszen már amikor az udvarba beléptem, olyan érzésem volt, mintha megérkeztem volna a Végcélhoz. Sőt, már az ide vezető úton is megszólalt bennem egy hang: "Gāyatrī, hiszen te hazamész!"
 A bejárat mellett egy cirmos-fehér foltos, vak macska kondorodott a fal tövébe: biztosan be akart menni. Az egyik kapuőr azonban észrevette.
- Sicc, te! - pirított rá, mire az lemondóan eloldalgott.
- Bābajī - árulta el a kegyelmes úr a macska nevét. - Az udvar kis tigrise. Nagyon öreg már szegény, s a szeme sem a régi, de ha kígyó szökik a kertbe, azt rögtön érzi, s olyankor tüstént le is csap a hívatlan vendégre. Még egy mongúz sem ér fel vele. Ha rajta múlna, még a palotában is körbeszaglászna, nem jár-e arra kígyó, de azt neki nem szabad; még körömreszelőnek használná az egész berendezést.
 Huncut egy dolog az - cikázott át az elmémen, de inkább tartottam a számat, mert nem tudtam, szokás-e egy ilyen előkelő közegben ilyet mondani. A kegyelmes úr szereti a parasztokat, az még rendben van, de vajon a felesége és az udvartartása ellenzi-e a parasztos beszédet vagy elfogadja, ezt én honnan is tudhattam volna...Így hát inkább nem vívtam ki akaratlanul az őrök ellenszenvét. Hanem a kert vége felől hirtelen énekszó ütötte meg a fülemet: három férfihang. Tüstént hátra is fordultam, de nem jött utánunk senki. Egy segélykérő pillantást vetettem Satya Siṅghjī-re.
- Ajay, Kapil és Surendra - kapcsolt erre ő. - A lovászok az udvarnál, mindhárman Harsaurból kerültek ide. Nincs olyan emberi gyarlóság, nincs olyan ellentmondás a varṇa-rendszer alkalmazásában, amelyet ne énekelnének ki. Az ember csak kilép a kertbe, s máris az ő éneklésükre lesz figyelmes, bárhol is legyen épp a kertben. Még a palota mögött, a gyümölcsösben is szóról szóra kihallatszik, kinek miféle igazságtalanságán köszörülik a nyelvüket! Tehát ha jót akar az ember, jól teszi, ha vigyáz velük.
Kicsit elkerekedett a szemem, erre ő így folytatta:
- Szerencsére azért nem akkora csibészek! Voltak már náluk rosszabbak is az udvarban; olyan is akadt, akinek felségsértésért a fejét kellett vétetni. Ennek a három betyárnak csak a csipája és a szája nyílt ki nagyon, amúgy egyáltalán nem azok a megátalkodott, elvetemült latrok...És annál az arcátlan építőmesteremnél sem rosszabbak. Mert az meg mindörökké késlekedik, s ha a körmére ég a munka, akkor aztán keresi a mentséget, de mindhiába.
 No, gondoltam, legalább már előre tudtam, mire érdemes vigyázni új otthonomban...
 Hamarosan be is léptünk a főkapun. Minden bizonnyal úgy festettünk, mint holmi málhás szamarak vagy tevék, mert némelyik őr, akik az egyes szobák bejáratait őrizték, ahogy megláttak bennünket, nem bírták visszafojtani nevetésüket, de azért mégsem kívánták az etikettet megsérteni, s inkább a tenyerükbe kuncogtak. Kicsit furcsállottam, hogy a bejáratnak háttal van a felsőbb emeletekre vezető csigalépcső: ilyet sem sokat látni, főleg parasztházban nem, bár az is igaz, hogy gazdagabbak és kṣātriyák házában még nem jártam. A szűkös előcsarnokot mindkét oldalról függönyök keretezték, mintha titkos folyosók nyílnának belőlük; még őrök is álltak mindegyiknél, s azok is mind-mind tökéletesen más és más megjelenésűek. Egyik magas, másik alacsony és testes, harmadik kopasz és még sorolhatnám...A bejárathoz legközelebbi függöny máris szétnyílt; sípoló női hangot hallottam a falon túlról.
- Harinī, Candralekha, ezt a másik készletet! Ha új szolga jön, a kegyelmes úr ragaszkodik hozzá, hogy az ünnepi étkészletet használjuk.
A két kapuőr belépett a függöny mögötti szobába, s az egyik fennkölt hangon azt mondta:
- Kegyelmes úrnőm, bejelentem Őkegyelme Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-et és az új szolgálót, Gāyatrī Sāgart.
- Köszönöm, fiam - hallottam meg ismét az előbbi sípoló hangot. - Engedjétek be őket!
Így is lett. Szinte két kézzel meg lehetett markolni azt a sürgés-forgást, amit a két szolgáló bent művelt Úgy rendezték bent a terítőket, rá a tálakat, poharakat, mintha csak szórták volna őket. 
- Úrnőm, bemutatom az új szolgálódat - mondta kissé színpadiasan a ṭhākur. A harmadik nő, aki a másik kettő után szaladgált, mint a fejetlen tyúk, tüstént elé is lépett.
- Újdonsült úrnőd, a feleségem, Sugandha Kunvar - fordult aztán felém az elöljáró, a nőre mutatva. A hölgy aztán elém lépett, s én annak rendje s módja szerint leborultam, hogy üdvözöljem - ám amikor felálltam, szó se róla, megrázó élményben volt részem. Egy dülledt szempár nézett vissza rám, két teljesen vízszintes szemöldök alól, a ráncos és helyenként rücskös arc közepén. Az orr húsos és széles, a száj pengevékony és akárcsak a kőpadló, teljesen vízszintes. A hajtőből hiányzott a festék, ékszer semmi. Fekete ingváll fölött buzérvörös, pókhálószerű, megviselt sārī. Rögvest át is villant az agyamon: tényleg ez volna a ṭhākurānī? Hát nem erre számítottam, de idővel csak megértek itt mindent, gondoltam.
- Isten hozott körünkben, Gāyatrī Sāgar - szólt aztán hozzám az úrnő. Nemde volt alkalmam megfigyelni, hogy beszéd közben olykor itt-ott meg-megrándul az arca, s ezt csak élezi az, hogy a fejét kicsit hátravetve, az állát behúzva tartja, úgy pedig az álla körül összébb fekszenek a ráncok. A sípoló, fojtott beszédhang pedig csak tovább tetézte az így is meglepő, sőt, egyenesen riasztó összhatást. - Az udvarhölgyek szobája a legfelső emeleten van, ám mivel nem fértél volna be oda, az immár férjhez adott leányaink üres szobájában biztosítottunk helyet számodra. A főudvarhölgy, Puśpā majd megmutatja.
 Egyszeriben leesett az állam, azt hittem, rosszul hallok. Úgy kidülledt a szemem a csodálkozástól, mint az úrnőnek egyébként.
- A többi udvarhölgy úgyis fent van, majd felkísérlek, csak gyere! - biztatott a kegyelmes úr. Szóval ő maga kísér fel, nem másvalakit bíz meg...Erre már nem tudtam mit mondani végképp. Hiszen ez a ṭhākur a saját udvarában is úgy viselkedik, mintha nem is valami főember volna: saját maga nyíltan vállalja a felelősséget az új szolgálójáért...És semmi ellenérzés nem volt bennem, hogy most biztos becsap ez az elöljáró és nem is az, aki, vagy hogy valami rejtett hátsó szándékkal akar épp ő maga felkísérni. Valahogy eredendően megbíztam a ṭhākurban, pedig megfogható magyarázatom nem is volt erre. Összesen egyetlenegyszer segített fel az útszélről, egyetlenegyszer támogatott haza, egyetlenegyszer adott nekem teljes szabadságot a legelőn, az együttzenélésen keresztül - s mégis, azon vettem észre magam, hogy én ennek a Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-nek bármikor odanyújtanám a kezem, bármikor megkapaszkodnék benne, bárha csak hatodik napja ismertem személyesen és ebből három nap volt, amikor még beszéltem is vele.
 Így hát bármilyen nehezek is voltak a csomagjaink, úgy léptettem felfelé a kissé viharvert márványlépcsőn a ṭhākur mellett, mintha a Svārga Rōhinīn mennénk a Vaikunṭába.
- Itt vigyázz, mert két fokban is lötyög a márványlap - mutatott le a kegyelmes úr alulról a harmadik és a negyedik fokra. És valóban: a középső márványlapok mindkét lépcsőfokon olyan ingatagon álltak. Ám kikerülni alig lehetett őket: megpróbáltam lábujjhegyen járni, de a lötyögő kőlapok még így is halkan összekoccantak: klatty-klatty...Kissé furcsa volt nekem, hogy épp a falu első emberének a hajlékában uralkodnak ilyen állapotok, hogy a csigalépcsőből két fok nem teljesen ép, fent minden sarokban legalább egy pókháló, a falak pikkelyesek, néhol még ki is látszanak a kőtömbök a mész és az agyag mögül, s még csak faliszőnyegek sem takarják a falak sebeit - hogy a lépcső mellett sorakozó, szerfelett furcsa mūrtikról ne is beszéljek. Valami fehér kőből voltak kifaragva, s a berendezés mellett úgy festettek, mintha valami ősrégi, Isten háta mögötti āśramból lopták volna őket.

- Uram... - néztem egy pillanatra a ṭhākurra.

- Alattvalóim körében szólíts kegyelmes úrnak.

- Kegyelmes uram, ezek a mūrtik miféle kőből vannak?

- Azt csak Vasanti Devī tudja - hangzott a válasz.

- Vasanti Devī? - kerekedett el a szemem.

- A készítőjük. Egy idősödő hölgy, aki kegytárgyakat készít, szentképeket fest. Karma sannyāsīnī. Azaz: nem sādhvi, mivel nem vonult el teljes mértékben a nagyvilágtól, de cselekedetei, mindennapjai az önzetlen felajánlás jegyében telnek. Még nem mondott le mindenről, de így is elkötelezett segítője Mesterének, s természetesen ő is beavatott. Akik kegytárgyakat készítenek, mind beavatott karma sannyāsīk. Mi fogadtuk be Vasanti Devīt, Őszentsége irányította el hozzánk, mivel tudta, hogy itt jó helye lesz, zavartalanul alkothat, s ő azóta itt tevékenykedik. Az ő birodalma az udvarhölgyekével szemben van. Csak akkor lehet bemenni hozzá, ha beenged: gyakran még ha kopogtatnak sem válaszol, mert vagy alkot, vagy meditál. Ezért állítottunk három őrt az ajtaja elé, hogy biztosan védve legyen.

- Tehát a társnőimével szembe' van a szobája? - kérdeztem vissza, hogy ellenőrizzem, jól emlékszem-e.

- Úgy van.

 Közben meg is érkeztünk a felső emeletre. Egy apró szemű, hegyes orrával és előreugró állával varjúra emlékeztető, magas hölgy várt bennünket a lépcső tetején. Illedelmesen üdvözölték egymást a nagyúrral, majd az bemutatott bennünket egymásnak.

- Puśpā Cōdarī vagyok, a főudvarhölgy - hajtotta meg magát a varjúorrú. - Jer velem, megmutatom, hol lesz a szobád.

 Akárcsak egy málhásló, úgy vonszoltam be magam a szobába a hatalmas batyukkal Puśpā után. Ő a lehető legnagyobb körültekintéssel és pontossággal magyarázta el nekem, mi hol található és mire szolgál. Egész takaros kis zug maradt rám a két ifjú hercegnő után. Elefántos, pávás, tigrises faliszőnyegek, a pipereasztal mellett egy óriási dísz lótuszvirág pamutból, egy padlóvázában, kerek, kovácsoltvas keretű tükör az asztalon, a szent sarokban egy aranykeretes kép az Úr Śiváról és Pārvatī Devīről, a szoba másik felében, árkádok alatt a két üres ágy - jobban mondva bambuszszőnyeg, rajta párnákkal s takarókkal. Nem lehetett eldönteni, hol kezdődik az egyik, s hol a másik.

- A nagyobb, ablak felőli derékaljat Aruni Kunvarānī használta, a kisebbiket Bindhu Kunvarānī - magyarázta Puśpā. - Míg te nem kerültél ide, szentélynek használtuk a szobát, Śōbha Sundar úrhölgy vezette a pūjā-kat. Ha van még itt füstölő, azt elhasználhatod, mi úgyis folyamatosan kapunk.

- Köszönöm, Puśpā.

- Állj! Amíg hivatalosan, tehát az egész udvar színe előtt nem történik meg a beavatásod, addig szólíts Cōdarī úrhölgynek. S noha én vagyok a főudvarhölgy, a többi társnődet is családnevükön s úrhölgynek szólítsad. Ez a szabály vonatkozik minden új szolgára. Tehát az avatásodig neked Śōbha is Sundar úrhölgy, Uśa is Gōpināth úrhölgy, Kamala is Rathor úrhölgy, Tulsi is Giri úrhölgy lesz és még sorolhatnám. Avatásod után már mindannyiunkat szólíthatsz keresztnevünkön, s ha téged Sāgar úrhölgynek hív majd valaki, az mindig egy rangban alattunk álló, vagy egy új szolgája lesz a kegyelmes úrnak.

 Megkönnyebbülten rámoltam le töménytelen mennyiségű batyumat; fekhelyemül végül a nagyobbik hercegnő egykori derékalját választottam. Még a távolságtartás szabályait oly nagyon tiszteletben tartó Puśpā - akarom mondani, Cōdarī úrhölgy - sem tudta visszafojtani kacagását, amikor azt mondtam a fekhelyválasztás kapcsán, hogy "úgyis sokat forgódom álmomba'"; kicsit mintha már pajtásokká lettünk volna. Rákérdeztem, mikor adhatom át az ajándékokat a nagyúrnak s a nagyasszonynak; kiderült, hogy ebben is Śrī Satya Siṅghjī válasza a döntő.

 Puśpā utasítására az összes udvarhölgy kisereglett a szomszéd szobából; rövid ismerkedés után mindannyian lekísértek Śrīmatī Sugandha Kunvar elé, aki még mindig a szakácsnőnek és segédjének osztogatott utasításokat.

- Harinī, várj meg. Úgy hallom, lejöttek az udvarhölgyeim - hallottam meg az immár jól ismert, sípoló női hangot. A kegyelmes úrnő ki is lépett az étkezőből. Puśpā elő is adta neki kérdését, hogy melyik udvarhölgy vezessen körbe a palotában s a kertben.

- Ne fáradj, Puśpā , majd körbevezetem én - felelt kissé fagyosan az úrnő. - Te addig készíts elő ruhákat a szobájában a kosárból. Kamala, Madhu, Śōbha, Sītā!

 Egy magas, kerek arcú, egyenes hajú, egy alacsony, széles orrú, hatalmas hajkoronáját óriási kontyban hordó, egy krumpliorrú, az úrnővel körülbelül egyidősnek látszó és egy kicsi fejű, magas, hegyes orrú, lapos homlokú hölgy lépett elő.

- Ti menjetek a kertbe, szedjetek virágot, s lehetőleg többfélét, hogy Gāyatrī ki tudja választani, melyik tetszik neki, s abból tűzzetek a hajába, ha visszajöttünk. - Két másik hölgy felé intett. - Tārā, Tulsi!

 Két, szinte teljesen egyforma hölgy állt a kegyelmes úrnő elé: a hajuk ugyanolyan hullámos volt, egyforma magasak is voltak, csupán az arcuk volt más: Tārā-nak gyémánt alakú, az orra hegyes, míg Tulsi orra kissé turcsi, az arca amrūd-forma, beesett állal, a felső fogsora előreálló.

- Ti készítsetek fürdőt a számára. Addig ne tegyetek bele olajat, míg ő meg nem mondja, melyiket szereti legjobban.

- Kegyelmes úrnőm, csinálunk illatpróbát, ha visszaértek - ajánlott fel készségesen Tulsi.

- Az jó lesz, Tulsi. Szappan van még?

- Egy hevenyészett nīm-szappant találtunk tegnap Baccū-nál - felelte erre a hegyesebb orrú, Tārā Parmar. - Tulsi félre is tette, mert számolt vele, hogy új társnőnknek szüksége lehet rá.

- Derék vagy, Tulsi! - Most az úrnő egy babaarcú, velem körülbelül egyforma magas leányhoz fordult. - Uśa, te pedig segíts Puśpā-nak. Keress ékszert s arcfestéket Gāyatrī számára, készíts elő fésűt.

- Úgy lesz, kegyelmes úrnőm. - A babaarcú Uśa alázatosan hajtotta meg magát a ṭhākurānī előtt, majd visszament Puśpā-val újdonsült szobámba. A többiek is szétszóródtak, majd elindultunk végignézni a palotát a kegyelmes úrnővel.

 Szó se róla, kicsit furcsállottam, hogy a ṭhākur palotája olyan állapotban volt, mint holmi elhagyatott falusi ház. Itt-ott azért volt egy kis pompa, de ami a falakat és a legtöbb bútort illeti, nos...Gondoltam, akkor igaza lehet a kegyelmes úrnak, hogy Bāla nem végzi valami alaposan a munkáját. Talán a nagyúr szobája a legtakarosabb. Azt figyeltem meg, hogy minden második szobában legalább egyféle amulett van. Itt egy kristály, ott egy festett kavics (ezt a nagyúr íróasztalán láttam, nehezék gyanánt az íróvászonkupac tetején), emitt egy szélcsengő a bejárat felett, amott egy teleírt vászondarab (csodálkoztam, mitől védhet, mit vonzhat be egy ilyen)...És ezek mind nem a szobák lakóinak tárgyai, hanem a nagyasszony rakatta őket oda. Úgy látszik, nem bizonyultak elegendőnek Vasanti Devījī mūrtijai...A nagyasszonynak legalábbis biztos nem, mert minden második mondata arról szólt, hogy ilyen meg olyan ártó energiák téblábolnak a palota falai között. Én azonban ezt egyáltalán nem érzékeltem, sőt, a nyilvánvaló kosz és az épület siralmas állapota ellenére máris otthonomnak éreztem a falu első emberének hajlékát. Olyan ősbiztonság, olyan megmagyarázhatatlan egységérzet kerített hatalmába, mint még soha, s habár ebből akarattal nem mutattam semmit, a ṭhākurānī megérezhette, mert olyan kitartóan papolt amulettjei szükségességéről, mintha valami lusta teremtés lennék, aki lustálkodni fog, mint egy kiskirálynő...vagy igen, egy bűnös, becstelen nőszemély, aki a ṭhākur férfiúi kegyeire pályázik. Ugyanakkor meg amikor a kegyelmes úr szobájába érkeztünk, az úrnő kereken kimondta, hogy az ablakból szokta nézni a férje, mint növekszik a kurkumám, amit akkor adtam neki, amikor megtalált az út szélén. Hát én azt hittem, a szemem kiugrik...Ilyet mond a ṭhākur felesége egy másik nőnek, ez hihetetlen...

 Végigjártuk a kertet is. Immár közelről is hallhattam a három huncut lovászfiú énekét. Nemde a palota falain kívül is mindenütt kristályok vannak! Amíg a kert tart, minden második tenyérnyi helyen van egy. Itt egy ilyen, ott egy olyan, s elsőre mintha nem is lenne törvényszerűség. A kert maga kisebb erdőre vagy ligetre hasonlít; újra s újra a szemembe tűnt, hogy a tulsi minden sarokban, minden zsombékszerű fűcsomóban, minden fa vagy bokor tövében megterem, s mint a bambusznád, nő. Itt arcul csap a babérrózsa vagy a murvafürt, ott felmászik a meszelt kőkerítésre valami loncféle, emitt mentába, amott citromfűbe lehet botlani. Mintha külön fűszer- és gyógynövénykert nem is lenne. Pedig volt, csak hát a természet az ember minden furfangos elkülönítő tervén és ügyködésén kifog.

 Éppúgy, ahogy a kasztrendszeren és a házasság intézményén az én kezdődő, gyengéd érzéseim a ṭhākur őkegyelme irányában...

Beavatás - először (iii)

Csomagolás, csomagolás egész hajnalban. Szerencsére nem volt szükség arra, hogy mindenemet magammal vigyem, hiszen az udvarban úgyis kapok új ruhákat, s csak a legszükségesebb, illetve legkedvesebb darabjaimat kellett vinnem, a többiről úgy határoztunk, hogy eladományozzuk. Az eddigi bojtárleánykák biztosan örülnének nekik, gondoltam; miért ne lehetnék hálás nekik is azért, amiért tevékenységük nekem is megmutatta a kiutat a nyomorból? Egybe raktam a pompás párnahuzatot és a catnīt, hogy ne keveredjenek el a nagyúrnak és a nagyasszonynak szánt tárgyak az enyéim között.
 Azon vettem észre magam, hogy megmagyarázhatatlan örömmel csomagolok. De olyannal, mint még soha. Amióta kétszer is itt járt nálunk az úr, már az sem érdekelt, ha anyám idegeskedett, s lelkiismeret-furdalás nélkül szóltam rá és nagyanyámra akkor is, mikor satsaṅgra indultam. Nem éreztem magam se fölöslegesnek, se ártónak, se bűnösnek semmiért. Azt sem volt kedvem vagy erőm firtatni, miért érzem azt, amit, egyszerűen csak lubickoltam benne. Meglepően gyorsan is végeztem a batyum elkészítésével, s fel-alá járkáltam a házban, amíg nem jött az úr, annyira nem bírtam magammal. Mind egyre csak az járt a fejemben, hogy nemsokára újra megjelenik a kegyelmes úr az ajtónkban, s én onnantól kezdve arrafelé megyek, ahol az ő mosolya átöleli az egész világegyetemet...A szívem majd' kiugrott a helyéről, akárhányszor magam elé idéztem azt a finom kis gödröcskékben úszó arcot, ahogy rám ragyog. Mi a szösz, hiszen én csak belesétálok abba a szeretetbe, ami belőle árad...Azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem érintettem meg legalább egy ujjal? Valami addig nem tapasztalt bizsergés kezdett elönteni mindenfelől. A bizsergésből aztán lassan lobogás lett, a lobogásból örvény, sőt, valóságos pergőtűz. Nem bírtam megmaradni egy helyben; még az udvarra is kimentem, s ott sem átallottam mást csinálni, csak fel-alázni, mint holmi mérgezett egér. A csomagom a kispadon, a tornácon, én meg az udvaron. Nyüzsögtem összevissza, a kecskék között járkáltam, egyenként simogattam őket - innentől már csak velük volt dolgom ebben az udvarban, amelyben felnőttem. Téptem egy kis füvet is a kisgidáknak, gyűjtsenek némi erőt addig, amíg el nem indulunk a legelőre.
 Ám egyszer csak kilépett a mellettünk lévő ház ajtaján a szomszédunk, Kumar úr.
- Gāyatrī, ki az a furcsán őtözött ember, aki a házatok felé gyün?
Erre egy hatalmasat dobbant a szívem; azt hittem, mindjárt el is ájulok.
- Mijen...furcsán őtözött ember? - Felpillantottam két kiskecske között: hát uramfia, egy fehér alak közelített a házunk felé, fején a megviselt turbánnal. "Satya!" - suttogtam magam elé. "Az én Satyám!"- még ezt is hozzátettem gondolatban. Nem titkolhattam el magam elől...Nem is tudtam hirtelenjében, mit is mondhatnék Kumar úrnak, aki egyszerűen menthetetlenül mindig csak a szemének hisz.
- Hari OM, Gāyatrī - hallottam meg a ṭhākur vidám hangját;a karám felé közelített. Kumar úr közben hatalmasan eltátotta azt a málé száját a csodálkozástól, mint aki valóban nem tudja elképzelni, honnan tudhatja ez a vadidegen, pásztornak vagy zarándoknak látszó férfiember a nevemet. Ahogy a kegyelmes úr közelebb ért, alaposabb szemrevételezés után megállapítottam, hogy valószínűleg csodadoktornak akarja most kiadni magát.
 És nem is tévedtem, mert bizony volt nála egy kisebb puttony is, mintha mindenféle csodafüvet tartana benne. Hanem amint ismét felém fordult, akkor is azt kérdezte:
- Jobban van má' a kecske?
 Elég az hozzá, hogy pont egy héttel előbb ellett a mi gyönyörűséges Savitánk, mégpedig egy nagyon erős kis bakot. Amekkora az a kis fanyűvő lett, valóban lehetett volna baja az elléskor Savitának, de szerencsére nem lett. A kis Balaram is egészséges volt, s ahogy nagyanyám is előre megmondta egyszer, később, mikor kinőttek a szarvacskái, úgy használta őket, mint névelődje annak idején a buzogányt. Csoda, hogy ezek után nem hívtuk még Daunak is...
- Mostanáig aludott a szegén' pára, elé se' gyütt onnét a sarokbú', ni! - böktem a karám hátsó sarka felé, s épp ott szoptatta Savita Balaramot. Ennyi csodát egy sorban...
- Látom, má' szoptat is. Ezek szerént az éjen jó' kialutta magát. Közelébb menek, s megvizitálom kicsit jobban. - Először hallottam a kegyelmes urat ízesen beszélni; kimondottan szokatlan volt azok után, hogy azelőtt csak irodalmi nyelven hallottam szavát, de egész egyszerűen annyira hitelesen adta vissza a tájszólásunkat, hogy azt nem lehetett nem észrevenni. Látszott, hogy sokat jár az egyszerű nép közé. A kecskéhez is úgy közelített, mint egy igazi csodadoktor: megvárta, míg a kicsi abbahagyja a szopást és elalszik, aztán lábujjhegyen odalépett Savitához - ekkora talpat, édes Istenem... - leguggolt mellé, s valódi hozzáértő módján mozdította meg az állatot, ahogy végigmustrálta altestének egyes részeit. Végül egy pillanatra felém nézett.
- Továbbra is gyűtsétek a citromfüvet, nagyon szépen bégyógyút tőlle a sebje - mondta olyan komolysággal, mintha tényleg történt volna valami Savitával. - Na, ki a legszebb, mi? - fordult aztán a kecskéhez és kedvesen megveregette a nyakát. Aztán az alvó Balaramra tévedt a tekintete. - Ez a kis fanyűvő is mijen erős. Kutya baja. - Bizalmasan rám kacsintott a kiskecske felett guggolva, felfelé nézve. - Csak ki ne dűtse azt a görbe fát a házatok mellett, ha megnő!
Kumar úr még mindig kint állt a háza előtt.
- Isten megáldja! - üdvözölte a nagyurat, mintha az is valami parasztember lenne. - Kend csodadoktor?
- Adjon Isten, Kumar úr! Kend mondta, hát az vagyok. - Ebben a mondatban megint haloványan felvillantotta guru-oldalát a ṭhākur. Nem úgy jött ő ide, egy vaiśya-portára, hogy na, most ő a világot akarja megváltani, hanem hagyta, hogy a körülötte élők kifejezzék elismerésüket azért, amit tett - és csak erre válaszolt; ha elismerik, hát azt fogadja.
- Édes kicsi Balaraaaaaaam... - becézgettem a homokban szunnyadó kisgidát, föléje guggolva, miközben a nagyúr tépett a karám mellől egy kis füvet az anyaállatnak. Kicsit megsimogattam Balaram puha bundáját; közeledett a terelés ideje, így a kiskecske sem szundikálhatott időtlen időkig.
- S kend embert is gyógyít? - kérdezősködött tovább tenyeres-talpas szomszédunk.
- Akár az egész falu esszes nyavalyáját is. - És ezt olyan meggyőzően mondta Ṭhākur Satya Siṅghjī, hogy azt hittem, mindjárt Kumar úr előtt is lelepleződik. De az a mafla ember láthatóan nem értette a képzettársítást. Én majdnem elnevettem magam, de inkább visszatartottam, nehogy váratlanul az én nevetésemre derüljön ki az igazság. Elvégre Kumar úr sem teljesen tökkelütött, legyen akármilyen bamba és földhözragadt egyébként. A kúthoz mentem, hogy vizet húzzak és fellocsoljam kicsit a karám száraz, homokos földjét: végre kiadhattam magamból a kacagást, amíg kihúztam a vizet. Ebben a pillanatban kijött anyám.
- Min nevetsz? - kérdezte. Erre félrevontam és halkan a fülébe súgtam, a nevetőgörcstől fulladozva:
- Eppe...mo-mo-most gyütt me-he-heg a kegyelmes úr, cso-ho-hodadoktornak adja ki magát, me-he-he-hegvizsgálta Savitát, o-ho-hoszt' a-ha-haszonta Kumar úrnak, hogy a-ha-hakár az e-he-hegész falut meggyógyíjja!
- Csssst, halkan! - pisszegett le anyám; a tréfával mit sem törődött. - Mikó' indútok?
- Ha főlocsótam a karám fődjit, s az úr meg esszeszedte a kecskéket.
- Akkó' locsód fő' a karámot, szedd essze a batyudat, s itt ne feledd a catnīt meg a vánkoshuzatot!
Ennyit magamtól is tudok!
 Nosza, odavittem a vizes vödröt a karámhoz, s ahogy a ṭhākur összegyűjtötte mind az öt kecskét - három nagy, két kicsi - , egyetlen határozott mozdulattal az üres karám földjére zúdítottam a vizet, éppoly lendületesen, ahogyan a ṭhākur is előző nap a szakállmosáshoz használt vizet.
 Kumar úr ekkorra már eltűnt; biztosan elment a rizsföldre dolgozni. Mire az összes vizet kilocsoltam, a ṭhākurt láttam előjönni a ház hátulsó vége mögül.
- Gāyatrī, a vedret! - sziszegte a fogai közül, félhangosan, hogy ne hallják a szomszédok. - Átveszem a pásztorgúnyát, addig őrizd a kecskéket!
- Tessék, gazduram - nyújtottam át a vödröt, s előrementem a kecskékhez, míg a kegyelmes úr a kút mögé bújva vizes agyaggal átformálta hajából kialakított szakállviseletét. A puttonyt, amelyben az agyagot hozta - és igen: amely a csodadoktor-álcához járt - , ki is ürítette teljesen.
- Indúhatunk - állt fel a kút mellől egy hadvezér határozottságával. Felvettem a batyumat, mire a ṭhākur  készségesen megkérdezte, átveheti-e. Nehéznek is bizonyult, tehát átengedtem; ő az üres puttonyával féloldalt kötötte fel a vállára. "Egy úriember ez az én Satyám" - villant át az agyamon, ám nem volt már több idő teketóriázásra, s ezt az úr sem mulasztotta el jelezni.
- Ha ölbe veszed Balaramot, abbú' jobban látszik, hogy bujtár vagy. - Erre fel is vettem az apróságot, már ha lehetett így nevezni - ahhoz képest, hogy még csak egyhetes volt, nem is volt könnyű! - , aztán elbúcsúztunk anyáméktól, majd sorban az egész falu összes utcáját végigjártuk, s ahol kecske csak volt, mind összeszedtük, közben persze minden lakótól elbúcsúztam. Vivekáék hosszú életet, biztonságot kívántak: Viveka azt mondta, hogy azért Rakśa Bandhan-ünnepek alkalmával látogassam meg. A falun át kaptatva egyre csak fokozódott az az állapot, hogy mögöttünk a falu, előttünk a legelő, utánunk a kecskék.
 Egyre kevesebb a faluból, egyre több a kecskékből, mi meg egyre közelebb a legelőhöz. A ṭhākur megjelenését útközben még a legpletykásabb piaci kofák sem mosolyogták vagy szólták meg, hiszen nagyon is jól tudta az egyszerű falusi nép, tán egész Hari Vāsaṇī, hogy az elöljáró őértük viselte ezt a hacukát, a viharvert fejrevalót és a hajából elöl összetapasztott agyagszakállt. S ezeket sem leereszkedésből - távolról sem! - , hanem mert valóban felvállalta, hogy együtt lélegezzen a néppel - amelyből aznap átminősültem az udvarnép tagjává - , hiszen tudta, hogy csak így szolgálhatja javunkat. Aki évtizedeken át nyíltan szolgál egy közösséget, azt a közösség még álruhában is felismeri - és elismeri.
 Sosem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok a saját lábamon a legelőre vagy a palotába, azt viszont végképp nem, hogy mindkettőre egymás után. Ahogy a legelő felé tartottunk a nyájjal, két ízben is hatalmas bozótos erdőn vágtunk keresztül. Azt azért nem hittem volna, hogy ennyire kint van a mező a világ végén...Azonban ahogy az ösvényen kutyagoltunk, mindvégig úgy éreztem, mintha egy nagy, éles bárddal, huss, elvágtak volna az addigi életemtől, akárcsak a vaidya a köldökzsinórt, amikor az újszülött megmutatja magát a világnak kilenc hónap után. Még arra sem tudtam semmit válaszolni, amikor Satya Siṅghjī érdeklődött, milyen volt erre a nagy fordulópontra készülődni. Az ütő egyszeriben megállt bennem, ahogy észrevettem, hogy most már egy másik úton járok; nem vagyok többé szegény vaiśyák lánya, aki hiába jár ki a piacra árulni minden héten, hanem valaki más vagyok, akire a legelőn és a ṭhākur udvarában egyaránt lehet számítani. Felette áll az igazi Gāyatrī Sāgar rangnak, a nagyvilág elvárásainak, anyagi helyzetnek...és egyáltalában minden emberi elmeműnek...és ezt éppen Śrī Satya Siṅghjī-től kell nekem megtudni, a való életben...Őszentsége mindig mondja, hogy egy elöljáró feladata, hogy településének mintegy a guruja legyen. És mi tagadás, Hari Vāsaṇī ṭhākurja tényleg úgy is él, mint aki ezt komolyan is veszi: egyenként vezeti faluja lakóit a tiszta tudat útján. "Akkor most biztosan maunában vagyok, ha így belém fagyott a szó" - állapítottam meg. A kegyelmes úr is csendben volt; nos, akkor elmondhattam, hogy a legelőig mintegy mauna-satsaṅgot tartottunk. Tekervényes ágak, csüngő indák, földből kilátszó gyökerek között gázoltunk át, még kés sem kellett a ṭhākurnak, hogy átverekedje magát a hatalmas bozóton csak széthajtogatta az ágakat, s máris előbbre jutottunk az ösvényen. A kecskékből mindeközben egy sem veszett el, nappal lévén egyetlen fenevad sem volt, amelyik felébredt volna hangos csörtetésükre és erőteljes szagukra.
 A végeláthatatlannak tűnő burjánból végül csak kijutottunk a legelőre. A rengeteg kecske, ahogy kiértünk az erdő szélére, rögvest meggyorsította lépteit és nekiiramodott a nagy zöld tengernek! Híjj! Ekkora lármát, mint amit a jószágok örömteli mekegése és a harangos kecskebak kolompja csapott, még Divalī-ünnepségeken sem hallottam. Mint egy kiéhezett hadsereg a megvert ellenség üres várába, úgy tódultak a kopogó szemű szegény párák a legzöldebb, legerőteljesebb fűbe, mintha egész életükben csak erre vártak volna. Látszott, hogy nagyon jól érzik magukat a ṭhākur mellett, bizonyára mert ő is tudja, hol a legjobb a fű. Ám hogy mégse menjenek messzire, egyszer csak elkezdett mantrázni, aztán elővett az övéből egy rövid kis fuvolát, s belefogott egy nyugodt, lassú, üde hangzású dallamba - mire a sok jószág szép lassan lecsendesedett, s amelyik ahol megállt, ott állt neki a friss, zöld füvet majszolni. Az icipici Balaram - korban ő volt a legkisebb! - még mindig ott aludt az ölemben; gondoltam, ha már úgyis megálltunk, le kéne már tenni. Körülnéztem, nem jár-e arra senki, s letettem a kis álomszuszékot az anyja mellé, aki rögtön lefeküdt, hogy megnyalogassa. A kicsi tüstént fel is ébredt és bökdösni kezdte Savita oldalát, hogy szopni akar.
 A ṭhākur éppen végére ért a fuvoladallamnak, amikor a kiskecske újból elálmosodott az anyja tőgye alatt.
- Sok vagyon még hátra az állásig, megyünk tovább napnyugat felé - vezényelt a nagyúr, s bele is kezdett egy újabb dallamba, a nyáj pedig megindult. A harangos - a harangöntő Sahaniék Ravija - csaknem úgy poroszkált az úton, mint egy ló. Azon gondolkoztam, hogy tán kéne egy kulán az úrnak, hogy ne kelljen mindig ennyit gyalogolnia...Ahhoz képest azt vettem észre, hogy egész jól bírja...
És egy kulánon ülve nem is lehet fuvolázni, mert azt az állatot is irányítani kell kézzel...
Pedig a kecskék is zenéhez szoktak...
És a kegyelmes úr...hogy ő is milyen lenyűgözően játszik, szóval kár lenne érte...
Tehát tetejében még saṅgītacarya is...
 Azt sajnáltam csupán, hogy nem volt sehol a közelben egy felesleges csengő, manjira vagy khata, esetleg dholak, pedig de szívesen kísértem volna a nagyurat az állásig valamilyen ritmushangszeren! (És itt hozzá kell tennem: kartalozni nem tudok, azért hagytam ki...) Ahogy a mezőt róttuk, s én az ölemben vittem Balaramot, nehéz lett volna táncra perdülnöm, s Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh-nek sem volt módja mozgásban is elengednie magát, mert a saját üres batyujával kötötte az enyémet a vállára, átvetősen, bár az a fenséges muzsika igazán érdemesnek bizonyult egy kimerítő táncra. A kiskecskével az ölemben csupán úgy-ahogy illegetni tudtam magam, de amint egyre közelebb jártunk az álláshoz, Satya Siṅghjī -nek már feltűnhetett, hogy a szívemet nem tudtam fékezni, mert egymás után fújta az olyan dallamokat, amelyekre szöveg is van. Főleg ősrégi bhajanok jutottak eszébe, most is emlékszem, hogy a Pāyo jī mē ne Rāma ratana dhana pāyo volt az első az eljátszott énekelhető dallamok közül. A kecskék bezzeg táncoltak helyettünk is!
 Egy egész világ forgott velünk, mintha minden számunkra szükségtelen dolgot ki akarna magából vetni. A végtelen tisztaság végigsöpört minden terhen, fájdalmon, szenvedésen, ami a világot bilincsben tartja. Úgy éreztem, a legelőt tartó óriási földdarab, mint egy sziget, kiszakad a mindenségből, felemelkedik velünk, s akárcsak egy elhajított fadarab, úgy repül végig az egész nagy világmindenségen, hogy egy porszemig leromboljon mindent, ami lehúz, elnyom, elválaszt Istentől. Sem idő, sem tér nem kerekedhetett fölébe annak, ami történt a legelő minden egyes fűszálával és rögével, a kecskékkel, Śrī Satya Siṅghjī lelkével és az enyémmel...Az a mézédes hangú kis fuvolácska meg csak szólt, mintha maga az Úr Kṛiṣṇa nyilatkozott volna meg az álruhás elöljáró szívén keresztül. És már egy ilyen kis semmiség is képes a nagy, végtelen Egészet új erővel feltölteni?!...
 Idővel olyan érzésem kezdett lenni, mintha benne lennék egy óriási ölelésben. Mintha olyan hosszú karjai lennének ennek a ṭhākurnak, hogy az egész teremtett szakramentumot átéri, s én, Gāyatrī Sāgar, habár csak egy homokszemcsényi része vagyok ennek, mégsem csupán egy volnék a sok közül. Ebben a gigászi ölelésben minden lény egy külön kinccsé, ékkővé, sőt, igazgyönggyé minősült. Szóval az ember lánya, már ha vaiśya vagy śūdra, nemcsak abból tudhatja, hogy gyöngyszeme a világnak, ha az édesanyja vagy más nőrokona becézi kisleány korában, vagy ha felserdülve szóban (!) tudatják vele a falu csalfa legényei...Gāyatrī Sāgar nem vaiśya többé Hari Vāsaṇī ṭhākurja előtt. Illetve: nem egy szegény, piszkos vaiśya, hanem egy szívében, lelkében örökre szabad ember. Ahogyan a ṭhākur maga is.
 Ámde a kis ördögfióka Balaram is elkezdett már kegyetlenül rugdosódni az ölemben. Lám, mint hat az alvó kiskecskékre is a zene...Gondoltam, bárhogyan is erőlködnék, a kis fanyűvő minden szín alatt szétrúgna, így hát két dal között le is tettem a kisgidát. Az aztán úgy nekiállt összevissza szökdécselni, mint valami kerge szöcske. Nem kíméltem ám magam én sem immár, minden habozás nélkül szilaj táncra perdültem, mint vagy háromszáz évvel ezelőtt Mīrābaī az Úr Kṛiṣṇa oltáránál (bár gumru éppen nem volt rajtam), a nagy, végeláthatatlan semmi közepén, ahol a maga teljességében forgott mégis az egész Mindenség...Csak haladtam előre, amerre épp az úr ment és a kecskék, mintha az utat az álláshoz ezer éve ismerném, de tánclépésben, repdeső hajjal-szoknyával-vállkendővel...Ékszer nem volt rajtam, de valami csörgést mégis hallottam. És valóban - a jószágok felől. A harangos Ravi kolompja.
 Ahogy a kecskebak egyre hangosabban csörömpölt, meg is érkeztünk az állásba. Fújtatva ültem le egy fatuskóra, annyira kimerültem a nagy táncban. Ám nagyszerű ṭhākurunk is bitang mód el volt fáradva: amint beért az elöl nyitott sátorba, rögvest végigfeküdt egy óriási, földre terített szalmazsákon.Nagy levegőt vett egymás után tízszer, csukott szemmel, majd jól összedörzsölte a tenyerét, megdörzsölte az arcát és felült. Ekkor vettem észre, hogy a bal mutatóujjából egy darab hiányzik. Kicsit össze is rezzentem: ha valakinek a testén valami furcsa elváltozást látok, mindig megijedek egy cseppet.
- Valami baj van? - kérdezte Śrī Satya Siṅghjī készségesen.
- Gazduram, a bal kezin a mutatóujja mé' rövidebb, mint a jobbon? - kérdeztem vissza válasz gyanánt.
- Ehhé! Sok embert megejesztett má' az...Nosza, az úgy esett, hogy sűdő legénke koromba', mikó' kardforgatást tanútam, eccer rosszú' fordíttam a fegyvert, s az úgy levágta az ujjam begyit, mint annak rendje s módja.Vérzett is ám, mint a pinty! Gyorsáron híni is köllött egy vaidyát, s az o'an ravasz vót, hogy innét varrt át az ujjamra egy darabot e! - A bal tenyerén az alsó párna közepére mutatott. - De még így se' o'an, mint rég': ha fuvolázom, akkó' se' érem el mindég a likat vélle, s itt a tövibe' megfájdul. - A legalsó ujjpercére mutatott. Erre én gondoltam egyet s ökölbe szorítottam a bal kezem; a bal mutatóujjam legalsó percét tudom mozgatni, s ezt meg is mutattam.
- Kelmed még nem próbáta meg eztet? Hisz' evvel ki lehet lazítani.
 A nagyúr szeme elkerekedett a látványtól, ahogyan azt az egy csontot kattogtattam a kezemben, s ő is megpróbálta.
- Há' nékem ez nem megyen annyira, mint néked, de jó trükk, maj' ha sokat gyakorlom, biztossan jobban fog menni. Köszönöm, Gāyatrī!
 Dél felé járt az idő. Még csak egy fél napja voltam a falu első emberének a szolgálója, de máris talpra ugrottam és kinéztem a sátorból, hátha arra jár valaki, hogy váltson minket. Közben eszembe jutott, hogy inni kéne tán adni a kecskéknek.
- Nem szomjassak még ijenkó' a kecskék, gazduram? - fordultam be a sátorba.
- Szopnak-é a kicsinyek? - kérdezte erre a nagyúr.
- Má' igen. Balaram immá' harmadszó' e mai napon. - Még csak egyhetes volt a kis falurossza, de már távolról felismertem.
- Akkó' itt az itatás ideje. A kút arrafele van, amerre a sivatag kezdődik, napnyugatra.
 Az óriási Ravi velőtrázóan érces hangon felbődült, ami azt jelentette, hogy szomjas a társaság. Csoda, hogy nem tódult oda az egész falu, olyan messze hangzót recsegtetett az a hatalmas kecskebak. Hallván ezt a falakat omlasztó mekegést, a kegyelmes úr azon nyomban felserkent, gyorsan eltüntette a keze ügyében lévő darabka panīrt, magához vett a tandūri mellől egy rōṭī-t, s kiment a jószágokhoz. - Míg megitatom a jószágot, addig csak nézz körű' a sátorba'!
 Egészen takaros kis sátor volt, ahogy végigmustráltam. Mindennek megvolt a maga helye ahhoz képest, hogy maga a sátor nem tűnt kimondottan tágasnak. Gondoltam, ha itt egyszer eltűnik valami, az csakis úgy lesz lehetséges, hogy lopás történik - vagy ha ételről van szó, akkor úgy is, hogy az úr vagy én elfogyasztjuk.
 Nyugatról egyszer csak éles fütty hallatszott. Biztos jön a váltás, gondoltam, míg a tejfeldolgozó eszközöket nézegettem. Odahaza túrót már készítettem, de panīrt még nem, morfondíroztam. Sebaj, majd a holnapi első fejés után a nagyúr biztosan megtanít...
- Padam - hallottam meg az ő hangját. - Lett egy új bujtárom a falubú', Gāyatrī Sāgar. - Aki váltásba jött, nem volt más, mint a kovácsmester siheder fia. - Az udvaromná' is fog szógáni, s most el is viszem a palotába. Az állásba' várakozik. Te addig itassad a kecskéket, míg mink kiszedelődzködünk a sátorbú', fiam.
- Úgy leszen, gazduram! - Úgy látszik, oly sok év alatt a zsenge korú bojtárok már megszokták, hogy a jószág mellett "gazduram"-nak szólítják a ṭhākurt, s csak olyankor hívják "kegyelmes úr"-nak, amikor teljes főúri pompában, testőri kísérettel mutatkozik a falu népe előtt...De végül is mindegy, a megszólított így is, úgy is úr.

Beavatás - először (ii)

Mindössze két napot kellett várnom arra, hogy megérkezzen a döntés az udvarból. Otthon eközben szabályosan őrültekháza kerekedett. Hol azon morfondírozott édesanyám, mit adhatna a ṭhākurnak, amiért az így felkarolt engem, hol a házat túrta fel ajándékozni való tárgyakért, hol nagyanyámmal veszekedett azon, milyennek találják a kocsihajtót első ránézés alapján - pedig épp ez bizonyult a legkevésbé fontosnak - ; én persze az egészből csak annyit láttam világosan, hogy mind a ketten próbálnak valahogyan otthon tartani, de valójában maguk sem tudják, milyen eszközökkel. A nagy aggodalmaskodásban még olykor azt is elfelejtették, mivel lehet a kedvemben járni; ilyen pillanataikban attól zengett a ház, hogy most milyen ember is lehet a kocsihajtó. (Attól zengett jobban, hogy anyám szabályosan retteg tőle.) Egy alkalommal nagyanyám nem győzte cérnával, s kifakadt.
- Kisleányom, nem a kocsihajtó fog Gāyatrīnak parancsolni, hanem a kegyelmes úr, s annak is inkább a felesíge! Lásd, elébb is úgy gyütt haza, hogy a hintóba' űt, a kocsis meg odaki, elül a lovakná', s semmi baj nem lött! S ne, milyen rendet tart a kegyelmes úr! Te is mint elhallgattá', mikor reád szólt! Eppe egy mafla kocsisnak ne tudjon parancsóni egy ilyen erélyes ember?
 Ezegyszer nem bírtam szó nélkül.
- Hagyják meg, mer' estvére elmegyek satsaṅgra, s addig vissza nem gyüvök, míg meg nem békűnek!
 A mahāmandaleśvar aznap Bolā Gūṛāban tartott satsaṅgot; rég járt már ennyire közel Hari Vāsaṇī-hoz, s kellett is nekem, hogy darśanjában részesülhessek, s erőt meríthessek az új élethez. Fogtam hát magam, csatlakoztam Rakśa Bandhan-testvéremhez, Vivēkához és feleségéhez, Yamunához, s meg sem álltunk Bolā Gūṛāig. A hóhér fogja a  ṭhākur döntéséig azt hallgatni, hogy rettenetes, amit Vikram képes fele üzen anyámnak.
 Vivēka azt mondta útközben, hogy valamit biztosan nagyon jól csináltam, ha ekkora kegyelem ért engem, hogy Marudhar földjének tán legjobb elöljárójánál fogok szolgálni. De persze nem maradt el az intés sem: figyelmeztetett, hogy mivel még nem töltöttem be a huszonöt évet, azaz a brahmacārī āśramot, a legfontosabb az, hogy ne feledkezzek meg Istenről és törekedjek mindenkire egyenlőként tekinteni.  Amit Vikramról mondott, az maradt meg bennem a legmélyebben.
- Az a kocsis is a nagyurat s annak a családját szógájja, s majd te is ezt teszed. Messzi fődön híres ám a mi nagyurunk arrú', hogy nem nézi, kocsis-é vagy testőr, harcos-é vagy árús, gazdag-é vagy szegén', mindnek azt adja, amit megérdemel! Aztat nézzed, mit cselekszik az, aki véled együtt szógál az udvarba', s míg más nem cselekedett semmit, addig légyen az alázat a fő, más gondjával meg ne gondójj, az sose' zavarjon meg.
 Egész éjszakán át tartott a satsaṅg, mindvégig a mandirban maradtam. Őszentsége a hajnali ārati után várt bennünket az oltárnál, hogy akinek kérdése van, Hozzá fordulhasson. A nők közül utolsóként álltam sorba; annyi kérdés gyűlt össze bennem, hogy okosabbnak véltem nem feltartani a sort. Hanem Őszentsége még így is átlátott a szitán: még alig állt fel a sor úgy, hogy sornak lehessen nevezni, Ő máris rám mutatott áldott kezével.
- Előrejöhetsz, Gāyatrī, látom, valami nyomja a szívedet.
- Uram - eszméltem fel - , hisz' nékem annyi sok kérdésem vagyon, hogy csak főtartanám testvérimet! Azontúl nem akarom megvárakoztatni Vivēkát s Yamunát, hisz mindannyian Hari Vāsaṇī-ból gyüttünk, s még ma haza is kő' mennünk.
- Mindössze négy faluból vannak itt hívek - felelte erre a mahāmandaleśvar - , de igazad van, ne várasd azokat, akikkel kölcsönös védelmet fogadtatok. - Ezután felemelte hangját és mindannyiunkhoz együttvéve szólt. - Kedveseim, bocsássátok előre ezt a három testvéreteket Hari Vāsaṇī-ból. Sok a dolguk nagyon, nagy változások előtt állnak, s kérdéseik mielőbbi választ várnak.
 A többi bhakta készségesen előreengedett bennünket. Amikor én kerültem sorra, a Bābājī meg sem várta kérdéseimet, máris válaszolt.
- Ami most történni fog veled, leányom, az éppúgy következménye lesz korábbi tetteidnek, mint minden más történés az életedben. A karma törvényét még a legmakacsabb ágálás, a legerősebb egyéni akarat sem változtathatja meg. Ezért bárhogy is dönt a ṭhākurotok, annak szellemében éld tovább életedet, hogy sorsodról hozott döntése nem volt véletlen. A kegyelmet becsüld meg, de vissza ne élj vele! A kudarcot viseld emelt fővel, de soha ne állj meg, mindig kell folytatásnak lennie! A családodért pedig ne aggódj, ha a te sorsod jóra fordul, bizonyosan az övék is. De bármi lesz is, nem lesz véletlen. Bízz mindent Istenre, s Ő mindent kézbe is vesz!
 Ennél több magyarázat már nem is kellett. Hálatelt szívvel borultam le Őszentsége elé, a könnyek az egész arcomat elborították - majd a kis szőnyeget is Gurudeva kerevetje előtt. Főleg mikor Ő a fejemre helyezte áldott kezét...Vivēkának és Yamunának úgy kellett felszednie engem a kerevet mellől, olyan állapotba kerültem. A hazafelé úton végig Gurudeva mosolygó arcát láttam lelki szemeim előtt. Egyszerűen elkísért az áldása. Amit átéltem, arról is csak Ő tudta volna megmondani, micsoda. (És hogy a samādhinak melyik fokozata, ahogy később gyakran idéztem.)
 Ilyen erős samādhira aludni kell, méghozzá nagyot - ez az egyetlen gondolat kötött most le. Egy egész estés satsaṅg után, főleg ha a samādhi is mindenestül hatalmába kerít, kinek ne lenne szüksége pihenésre? Ami odabent történik, arról sosem tudhatjuk, micsoda, s hogy felfedeztessék, ahhoz testileg-lelkileg készen kell állni. Ezt nemegyszer mondta Őszentsége is.
 Ám alig búcsúzott el tőlem Vivēka és Yamuna a görbe fánál, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a házunkban anyám valakivel hangosan vitatkozik. Nem nagyanyám volt a másik fél, mert férfihangot hallottam. És nem is anyám párja jött meg, mert nem az ő hangja volt...
- ...hiszen kendnek se' fődje, se' pénze, akkó' mit akar kend a leányommal? - hallottam meg édesanyám hangját. Beléptem a házba; egy erős testalkatú, fehér kūrtába és dhōtiba öltözött, derékig érő hajú és szakállú pásztorember állt anyám előtt, a fején kissé megviselt, homoktól beszürkült cseresznyeszín turbán. A kecskéinket jött kihajtani; mint azt a beszélgetésből - helyesbítek: veszekedésből - kivettem, afelől érdeklődött, elszegődnék-e hozzá bojtárnak s anyámnak már a kérdés is ellenére volt, nemhogy az, hogy a pásztor most egy szó nélkül fogjon és elvigyen.
- Édesanyám, ha má' az is ellenére van, hogy a kegyelmes úrhoz mennyek szógáni, de az is csak azé', mer' a kocsis pofája nem teccik kendnek, akkó' mé' kűdi el ezt az embert is? - fordultam anyámhoz.
- A kend leányának igaza van - mondta fennkölt hangon a pásztor; aztán egyszerre csak hopp!...Mintha ismerős lenne ez a hang...Végigmustráltam egy pillanatra a jövevényt: feltételezésem nem csalt, ez nem volt más, mint a ṭhākur. Megismertem az orráról, a közel ülő szemeiről, s akárhogy is próbálta a fülét az elöl agyaggal szakállá összetapasztott hajával eltakarni, az óhatatlanul kikandikált az éjfekete hajsátorból.
- Gāyatrī, hozz egy korsó vizet - fordult aztán hozzám. Innentől kezdve már hivatalosan is a bojtárja, az alattvalója, sőt, mi több, bizalmi embere voltam, habár megilletődöttségemben még csak nem is üdvözöltem illő módon. És senkinek nem lehetett ebben a pillanatban ellenvetése, még az addig hevesen tiltakozó anyámnak sem. Kimentem a kúthoz, húztam egy vödör vizet, merítettem egy korsóval, s be vele a szobába, a nagyúrhoz. Ő átvette az edényt, s mindannyiunk szeme láttára lemosta az agyagot a hajáról. Egy fertály óra sem telt bele, s a maga valóságában ott állt előttünk a falu nagyszerű  ṭhākurja. Anyám sem mert szólni, hogy ne a padlóra mossa agyagos haját, s különben sem bántuk volna, mert oly száraz volt most a padló, hogy porzott minden lépésünk után, még ha mezítláb is közlekedtünk, s fel kellett már locsolni. A maradék vizet - bár nem sok volt - a nagyúr egyetlen mozdulattal végigöntötte a szobán.
- Látjátok, aki kellő alázattal él, az egyhamar felismeri vezetőjét - szólalt meg ismét a kegyelmes úr szokott, gyāna yōgihoz méltó modorában. - Legyen szó úr és szolga, Guru és tanítvány, szülő és gyermek, gazda és jószág kapcsolatáról, ez mindenkoron így van.
Több se kellett nekem, máris leborultam előtte a nedves kőpadlón.
- Jól halottátok, megszületett a döntés: a feleségem elfogadta, hogy kapjon egy kilencedik udvarhölgyet is Gāyatrī személyében. - A  ṭhākur rögtön magához intett. - Én azonban nem azért jöttem most ide, hogy hatalmamat fitogtassam, az utasításaim ne vezessenek benneteket félre.
 Az összetéveszthetetlenül mozgékony arc, az emelkedett beszéd immáron kétségbevonhatatlanná tette, hogy bizony nem egy közönséges pásztorember ez, aki a levegőbe bölcselkedik, mint holmi önjelölt guru, hanem Ṭhākur Śrī Satya Siṅgh. Földbe gyökeredzett lábbal álltam jobbja felől, míg ő tovább beszélt dallamos hangján:
- Gulab, emlékszem a tekintetedre, amikor szolgáim támogatásával hazahoztam a lányodat; úgy néztél a kocsisomra, mint holmi gyilkosra. Látta még a vak is, mint féltél. Egy édesanya persze aggódik az egy szem leányáért, ez természetes. De hidd el, nemcsak ez az egy oldala van az éremnek: ahogyan a saját félelmedet megérteni is tudni kell, úgy elengedni is! S most ezt úgy teheted meg, hogy nem a szolgájáról ítéled meg az urat, nem egyetlen szolgáról az egész udvart. A kocsisom semmiben sem felelős Gāyatrīért, s ha valamelyik szolgám botorságot csinál, azt úgyis ráncba szedem, természetesen Őszentsége iránymutatását követve, hiszen én sem vagyok tökéletes; önkényesen még egy ṭhākur vagy egy rāja sem rendelkezhet alattvalói felett.
 A teljes bizonyosság áradt ki minden szavából, ahogy hallgattam őt: úgy éreztem, akármeddig el tudnám hallgatni. Biztatón ránéztem egy pillanatra, mintha csak azt akarnám mondani: beszélj csak tovább, Satya, ne kíméld, fejtsd ki, amennyire csak tudod...
- Ha most szolgákkal jöttem volna ide, akkor fitogtattam volna a hatalmamat, sőt, még más egyéb hibát is elkövettem volna: a látszat ugye mindenkit becsap, s ha teljes díszben távozik a lányod, Gulab, bizonnyal azt hiszed majd, hogy gazdagság vár rá, amiből majd ti is kaptok anyáddal és a pároddal, s a párodnak nem kell ezentúl városra járni. Így van?
Édesanyám megilletődve hallgatott.
- Attól még hogy valaki egy magas rangú emberhez kerül szolgálatba - folytatta a ṭhākur - , nem lesz a vagyona akkora, mint feljebbvalójáé. Aki pedig vagyonhoz akar jutni, az ne másoktól várja, hogy segélyezzék! Én sem azért veszem fel a lányotokat, hogy rajta keresztül gazdagabbak legyetek, hanem hogy ne érezze egész életében úgy, hogy adós nektek valamiért, s olyan helyre kerüljön, ahol megélheti az önzetlen adást úgy, hogy azt értékelik is. Épp ezért öltöztem álruhába, hogy megmutassam: aki rangban feljebb van, az is szolgál, sőt, egy egész közösséget szolgál, azért pedig hálás, ha őt is szolgálják. Ha csak fürdőzöm a pompában, egymagam ülök egy szobában, irkálok és parancsolgatok, s azt sem szemtől szemben, alattvalóim azt hiszik, egész nap lustálkodom, s sosem bontakozik ki az önzetlenségük, mindvégig kiszolgáltatva érzik magukat, aztán jól fellázadnak. Még mielőtt elvinném a lányotokat az udvaromba, szeretném, ha mindenki tisztában lenne vele: úr és szolga csupán formai munkamegosztás, az emberi törvények szerinti felállás. A munkamegosztás pedig egy átlátható rendszerrel segíti a közösséget. A rang pedig csupán egy jelzése annak, ki alkalmasabb a kisebb vagy nagyobb horderejű feladatokra, s távolról sem értékmérő. Nem hiszem, hogy ti, egyszerű parasztemberek értéktelenebbek, haszontalanabbak lennétek énnálam, s ha Gāyatrī az udvaromhoz kerül, akkor sem lesz különb senkinél sem előttem, sem más előtt. A mese most korántsem erről szól, hogy ki különb a másiknál, ez amúgy is csak az ego kicsinyes kibúvója. Amikor három napja megtaláltam Gāyatrīt az út szélén, megláttam a kiszolgáltatottságot, de amikor beszélni kezdett a hintóban, a személytelen, egyetemes szeretetet hallottam beszélni belőle. A kiszolgáltatottság az az egyoldalúság: valaki rákényszerül az adásra úgy, hogy nem kap vissza semmit. Az önzetlenség pedig mit ér akkor, ha a válasz rá továbbra is csak az önösség? Nekem nincs jogom büntetni azokat, akik nem igazodnak a másik emberhez, meg van határozva, ki felett és mikor mondhatok ki ítéletet. A Dharma határozza ezt meg elsősorban, a rāják csak ezután jönnek. De akármilyen is a falu gazdasági helyzete, közbiztonsága, köztisztasága vagy akármi, amivel mi, főemberek foglalkozunk, engem akkor is aggaszt, ha az emberek nem tudnak egymással szót érteni és együtt élni. Ki hogyan rendezi a maga életét, az az ő karmája, nem kötözködhetek a falusiakkal, hogy hagyják el bármely rossz szokásukat; azt nem büntethetem meg, aki nem jár satsaṅgra, folyvást csak önmagára gondol, másét irigyli vagy másra hárítja a felelősséget és még sorolhatnám. Nem lehet mindenkit örökké a felelősséggel üldözni. Nekem, aki egy egész falut szolgálok, azonban szörnyű érzés ezt a széthúzást látni, s ilyenkor példát kell mutatni, mert elvárni az összetartást nem lehet. Akik az udvaromon kívül élnek, mit sem látnak abból, hogyan élek a feleségemmel, aki mégiscsak a feleségem, hiába oly esetlen és törékeny. Ezért törekszem én arra, hogy a falum lakosai élő példát lássanak tőlem. De aki példát akar mutatni, az sem az ujjából rázza ki a példát, amivel elöljárhat. Énelőttem az összetartásra, az önzetlenségre való törekvés példája Ajayapal király, akinek Rāvana, bárhogyan is próbálkozott, nem tudta a birodalmát tönkretenni: Ő is maga legeltette birodalma összes kecskéjét. Isten előtt nincs sem koldus, sem király, s ezt Ő is nagyon jól tudta, teljes szívéből hitt is benne, nem csupán a jámborság látszatát keltendő pásztorkodott. Magam tehát, uralkodásom kezdete után nem sokkal, mivel láttam, hogy nem elegendőek az írott törvények a békés együttélésre, elhatároztam, hogy kicsit felveszem az egyszerű nép cipőjét, pásztornak vagy mesterembernek kiadva magam látogatok el minden hajnalban a falusiak házához, hogy kihajtsam a jószágjaikat, s orvosolom, amit lehet. Természetesen sokan vannak, akik ezért nem értenek engem, mondván, hogy nem az udvarban élő szabályok szerint viselkedem és élek, de nem követelhetem meg mindenkoron az elismerést. Gāyatrīban is azt látom, hogy rosszul tűri a beskatulyázást; ha élni akar, hát éljen olyan közösségben, ahol nem a formaságok számítanak. Ezért nemcsak a feleségem mellé veszem őt fel, hanem egyúttal azt is szeretném, hogy legyen a bojtárom, persze csak ha ez neki sincs ellenére.
Egy pillanatig kínos csend.
- Mindennap Brahmā Muhurtától délig vagyok a kecskék mellett, s csak aztán jönnek a közügyek, az írás, a tárgyalások. Tehát Gāyatrī is délutánonként istápolná a feleségemet, már ha délelőttönként szívesen tart velem a legelőre. Hallottam hírét, hogy nagyon jól bánik az állatokkal, s ne siránkozzanak utána a kecskék, ha elmegy a szülői háztól, meg ő se szenvedjen az állatok szeretetének nélkülözésétől. Több olyan állatvésznek is voltam már tanúja, amely azért tört ki, mert valaki, aki jól viselte gondját a jószágoknak, valami módon távol került tőlük. Én ennek szeretnék véget vetni Hari Vāsaṇī-ban; több kisgyermek és fiatal volt már segítségemre alkalmilag, de ha új szolgáló áll az udvarhoz, s tudja, hogy kell az állatokkal bánni és szereti is őket, miért iktassa ki az életének ezt a részét más seva miatt? Akinek amije van, azzal éljen is, máskülönben elszaporodik az elégedetlenség, mindannyiunk legkellemetlenebb vendége, s így kialakulnak az ellentétek, azt pedig senki sem szeretné. Ám az is igaz, hogy sokan félreértenék, amit Gāyatrīnak felajánlok: ez esetben az a javaslatom, hogy én terelem a jószágokat, ő pedig a tejtermékeket készítheti.
 Ennek az ajánlatnak már végképp nem tudtam ellenállni. Minden hajnaltól délig a világ legbölcsebb uralkodója közelében lenni...Mint aki már készen áll a feladatra, készségesen odafordultam a kegyelmes úrhoz:
- Benne lennék, de vajon leszen-é reá tanú, hogy semmi disznyóságot nem teszünk, Uram?
- Megoldjuk azt is. Gyakran jársz satsaṅgra, ugye?
- Igen, most is  Bolā Gūṛāból érkeztem haza, ott vót Őszentsége tennap este.
- Szeretnéd a szent iratokat jobban megismerni?
- Igen, Uram, erőst régóta.
- Akár olvasni is?
- Azt is.
- Ezek után megkérdezem a mahāmandaleśvart, melyik női tanítványát ajánlja, hogy egy felkarolt vaiśyát írni-olvasni tanítson. A tejtermékeket és a tanulást pedig majd ketten felosztjátok időben a Mātajīvel. Ő viszi majd el a tejtermékeket a legszegényebbeknek, ha távozott a legelőről. Évek óta így biztosítom a fiatalok biztonságát, akik eddig nálam bojtárkodtak: aki valamit meg szeretne tanulni, ahhoz kihívok egy rátermett mestert, a tejet meg a gyapjút pedig ez az illető osztja szét a rászorulóknak. Így biztatom adásra is a népet. Abba nem szólhatok bele, hogy az emberek mit miért adnak oda, s a szép szó gyakran nem is elég; itt is arról van szó, hogy kell az élő példa. Ha valaki azt csinálhatja, amihez ért és amit szeret, mennyivel könnyebben is ad, igaz? És az adás ranghoz sem kötődik, tevékenységemmel arra szeretnék tehát élő bizonyságot adni, hogy az uralkodó és népe lehetnek társai egymásnak az adakozásban, sőt, egy település így működik igazán, ha ez megvalósul. Természetesen ügyelek arra is, hogy olyat ne adassak tovább, amit valaki nem akar odaadni valamiért, hiszen nemcsak azokat illeti meg az ajándék, akik rászorulnak vagy vágyakoznak rá. Egyszóval, Gāyatrī, elsősorban útitársam leszel.
- Uram, hogyha má' szó esett az adásrú', meg tunná mondani, mit aggyunk kendnek ajándékba? - vette át anyám a szót. - Tanátam egy hímzett vánkoshuzatot, s az tán jó lesz a felesíginek, de kendnek mit adjunk?
- Az adás sem történhet csupán kötelességtudatból, mint azt az előbb is mondtam - hangzott ṭhākurunk válasza. - A lényeg, hogy szívből adjátok, amit adtok.
- Aztat hiszem, a legtöbb,mit egy jó útitárs adhat, az, hogyha frissen, pihenten tart Véled, s nem nyűgösködik örökkétig - fordultam ismét felé; a kutya sem akar rossz első benyomást kelteni egy ilyen remek útitársban, csak mert nem tudtam kialudni a samādhit. - Ezér' most, ha nincs ellenedre, lefekünnék alunni, mer' tennap nem tehettem az egész éccakás satsaṅg mián, s jere vissza érettem hónap régvel.
- Igazad van, Gāyatrī, akit tisztelsz, annak még akaratlanul se árts. Pihend ki magad, s én visszajövök érted. Érted, aki szívből adja az āhimsát. Addig édesanyádék is időt nyernek ahhoz, hogy kiválasszák a nekem szánt ajándékot.
Egy pillanatra előjött nagyanyám a belső szobából. Üdvözölte a kegyelmes urat, majd azt mondta:
- Van finom catnī a kamrába', még nyáron raktuk el. Ha akarja, elvihet egy csuporral a kegyelmes úr.
 Épp akkor készült el a puri, s tüstént azt javasoltam, hívjuk meg a nagyurat néhány purira és egy csupor catnīra. Annyira ízlett az úrnak a catnī, hogy el is határoztuk: másnap, amikor elvisz magával, kap is egy újabb csuporral. Evés után teljes megelégedettségben hajtottam álomra fejem, s a következő Brahmā Muhurtáig zavartalanul alhattam.