- Tudjátok, ennek a palotának a helyén
egy āśram állott - kezdte Arun Siṅghjī. - Igen ám, de a benne
élő sādhuk nem követték a guru vākyát és ezért az Úr Indra vihart
küldött az építményre, így az ledőlt és maga alá temette az összeset -
egyetlen svāmī kivételével, aki életben maradt. Ez a svāmī a
tragédiát követően visszavonult az erdőbe. Egyik éjjeli meditációjában
megjelent neki az Úr Śiva és azt mondta neki:
"A kolostorotok azért szenvedett ilyen csúf véget rendtársaiddal egyetemben, hogy örök tanulság lehessen mindenki számára, hová vezet, ha valaki ember létére nem követi a guru vākyát. Amíg elrendezem az összedőlt āśram sorsát, addig te maradj egy csendes és biztonságos helyen. Az āśram helyére nemsokára egy ṭhākur fog palotát építtetni, rendtársaid pedig az ő és az utána jövő nemzedékek szolgái lesznek következő életükben." " De ki fogja újból felemelni azt a helyet, Uram?"- kérdezte a svāmī. "Meglátod, a ṭhākur családjába születik majd egy olyan elöljáró, aki életét az Igazság szolgálatának fogja szentelni. Az ő keze alatt felébred az egész falu, de ehhez nehéz, keserű harcokat kell majd vívnia. Tudod, még a legerősebb ember sem képes egyedül visszaállítani egy összedőlt rendet, ezért ennek az elöljárónak is szüksége lesz majd valakire, aki támogatja. Még ha nem is lesz képes uralkodói sevájában segíteni neki az illető, alázatával, odaadásával a lelkét biztosan erősíteni fogja. Az emberek tán furcsállani fogják ezt, hiszen tudod, milyenek: belegabalyodtak a kasztrendszer māyājába. De egyszer bekövetkezik egy olyan fordulat, amely végül felnyitja az udvar és a falu népének szemét" - hangzott az Úr Maheśvara válasza. "Mennyi idő múlva történik meg mindez?" - faggatta tovább a svāmī az Élet és Halál Urát, mire Ő megsúgta: a ṭhākur egy évszázad múltán születik meg, s negyvenkét éves korában történik meg az a bizonyos sorsdöntő fordulat. Az āśram helyére fel is épült a palota, s száz év elteltével az akkori ṭhākurnak világra is jött az elsőszülött fia. Ez volt Satya, az én kedves bátyám, a te sógorod - itt Arun Siṅghjī Kunti Kunvarānīhoz fordult - , a ti nagybátyátok - itt pedig leányaihoz fordult - ; már a neve is mutatta, hogy ő lesz az, akiről a svāmī beszélt. Ennek a mahātmának az egyik tanítványa adta neki a Satya nevet; példásan jó, elismert jógi volt, aki már ránézésre meg tudta állapítani egy újszülött gyermekről, hol van a helye az életben és milyen név mutatja meg a helyét. Névadásainak mindig lehetett hitelt adni, s egyébként sem volt olyan szava, gondolata vagy tette, amely ne lett volna hiteles. Satya bátyám is mindenben kikérte a véleményét, semmit sem tett önkényesen. Már bőven benne volt a serdülőkorban, amikor ő személyesen is megkapta a jóslatot, miszerint negyvenkét évesen sorsdöntő lépésre kell elszánnia magát. Sokáig nem hagyta nyugton, hogy Őszentsége nem mondta ki kereken, mi is lesz ez a mindent eldöntő lépés, ám egyszer erőt vett elméje háborgásán, odaállt a svāmī elé és feltette neki a nagy kérdést. Az csak ennyit válaszolt: "Fiam, ne feledd, én is csak egy kereső vagyok. Amire én nem tudom megadni a választ, arra megadja neked Parabrahmā. Te csak végezd a dharmád egész nyugodtan, ne töprengj, ne tépelődj! Amit a dharmádból elvégzel, mind közelebb visz majd a megoldáshoz." Olyan hívő embernek, mint amilyen Satya is volt, nem születni kell, ő is hosszú évek kőkemény erőfeszítései árán vált olyanná, amilyennek mindannyian megtartottuk emlékezetünkben. Amikor kamaszkorában megnyugtatta a svāmī úgy, ahogy előbb is mondottam, az egy óriási próbatétel volt számára, egy olyan előrelépés kezdete, amely megtanította arra, hogy a túl sok elemzés csak feltartja. Attól kezdve egyre töredelmesebb lett, s az önkény ugyan addig sem volt kenyere, de ezután sem lett az. Tudjátok, ha valaki kereken megmondja, mit tegyünk, az elején hajlamosak vagyunk elbizonytalanodni, elvégre a másik fél csupán kívülről látja utunkat. Ezért válaszolt Őszentsége bátyám kérdésére is úgy, ahogy. Satya bátyám alapjában véve öntörvényű ember volt, de mindig tudta, kinek lehet építeni a szavaira. A svāmī szavai pedig olyan hatással voltak rá, hogy annak már semmi téren nem tudott ellentmondani, képtelenség volt eltéríteni az iránymutatástól.
- Nem voltak körülötte olyanok, akik ezt nem értették? - kérdezte Śaśi, a középső lány.
- Természetesen akadtak - hangzott Arun Siṅghjī válasza. - De ővelük is iparkodott a lehető legigazságosabban bánni, s akivel nem tudott mit kezdeni, arról Őszentségét kérdezte. Amikor húszas évei elején elvette Sugandha nénéteket, ő maga is tudta, hogy egy szembetűnően esendő, könnyen sérülő teremtés lesz az élete párja, kivált mert Sugandha fiatal özvegyként érkezett közénk, két apró gyerekkel, Amarjīt Siṅgh-gel és Rūpā Kunvarānīval. Nagyon kicsik voltak még, Sugandha egymaga nem tudta volna felnevelni őket, ezért kellett újra férjhez mennie. Bátyámnak eszében sem volt ellenkezni; azt gondolta, ha neki az a feladata, hogy a rengeteg seb mögött meglássa az igazi Sugandhát, ám legyen. Nagyon sokáig úgy is tűnt mindenki számára, hogy ez egy jól sikerült házasság, meg is született Aruni Kunvarānī és Bindhu Kunvarānī nem sokkal az esküvő után. Az viszont, hogy nem volt törvényes fiúutódja bátyámnak, egy idő után kezdett gyanakvást ébreszteni a családban is és az alattvalók körében is. Akárhogy is szerette egymást Satya és Sugandha, sosem sikerült nekik egy fiúgyermeknek életet adni. Amarjīt Siṅgh-ből is svāmī lett, nem bírta volna azt a terhet elviselni, hogy bátyám törvénytelen fiaként uralkodjék.
- És nagybátyánk így sem tudott megválni nagynénénktől? - szólt közbe Sāvitrī, hangja tele volt aggodalommal.
- Meg sem próbált. Ha már elvette, hát el is fogadja úgy, ahogy van, mondta ő. De nem is bánkódott törvényes utód után. Úgy gondolta, vállalja ő egy árva kisfiú örökbefogadását is. Neki csak az volt a fontos, hogy amint azt a Dharma is diktálja, védelmezze és felemelje a falut.
- Végül volt kit örökbefogadnia? - csivitelte közbe a legkisebb leány, Aditi.
- Akkoriban szerencsére nem fenyegetett olyan veszély, amely sok kisgyermek megárvulását okozhatta volna. Ha jól emlékszem, egyáltalán nem is volt árva gyerek a faluban - felelte Arun Siṅghjī egy nagy sóhaj után, homlokát ráncolva. - Ez a bátyámnak azonban annyiban nem kedvezett, hogy nem volt lehetősége még áthidalni sem a törvényes fiúutód hiányát.
- Mit szólt mindehhez Sugandha nénénk?
- Ha épp tudni akarjátok: önmagát hibáztatta. Egyszer csak elkezdett rendkívül bizalmatlan lenni saját magával szemben. Egy idő után ez tárgyakhoz, emlékekhez való beteges ragaszkodássá, babonássággá fajult. De a bátyám egy igazi hős volt, ezt is sző nélkül tűrte, mindig a jó tulajdonságait nézte és emelte ki.
- Apám - vette át a szót Sāvitrī - , a mi nagybátyánk valóban dicséretes odaadással élte az életét, ahogy azt Kegyelmed is az imént elmondta, de mégis szeretnénk tudni mindannyian, mi volt az a sorsdöntő fordulat, amelyet Őszentsége megjósolt?
- Emlékeztek még kicsi korotokból a virágot lépő Gāyatrīra? Nagynénétek mellett volt udvarhölgy.
- A virágot lépő Gāyatrī?...Arra a nagyon kedves teremtésre gondol tán Kegyelmed, aki táncolt velünk egy nyári ünnepségen? Nem emlékszem már, mifélén, tán akkor is Kṛiṣṇa Jayanti volt...
A ṭhākur ebben a percben magatartást változtatott. Királyi büszkeséggel húzta ki magát, jobb kezét a szívére tette, jelentőségteljesen végignézett feleségén és leányain, majd egy nagy lélegzetvétel után belekezdett mondanivalójába.
- Kedves feleségem, Kunti Kunvarānī és drága gyermekeim, Sāvitrī Kunvarānī, Śaśi Kunvarānī és Aditi Kunvarānī! Mint azt mindannyian megérthettük, a rejtély kiderítésén családunk jövője múlik. Éppen ezért szeretnék először én egy sorsdöntő lépést tenni ahhoz, hogy megértessem veletek a kedves testvérbátyám életében beállt fordulatot. Mindenekelőtt tudnotok kell: önszántából adta át nekem a falu irányítását. Továbbá amikor ezt megtette, a kezembe adott egy nagyon értékes írást azzal a felszólítással, hogy mindenképp adjam át Tinektek, mert lelketek épülésére szolgál majd. Mivel szeretném, ha bátyám ritka bölcsessége örök példa maradna minden elöljáró előtt, kötelességemnek érzem, hogy teljesítsem kérését. Úgy érzem, ez az írás valóban az az eszköz, amely alkalmas arra, hogy szeretett Sāvitrīnk látomásának titkát feltárja. Ez az írás pedig nem más, mint a virágot lépő Gāyatrī reánk maradt memoárja.
"A kolostorotok azért szenvedett ilyen csúf véget rendtársaiddal egyetemben, hogy örök tanulság lehessen mindenki számára, hová vezet, ha valaki ember létére nem követi a guru vākyát. Amíg elrendezem az összedőlt āśram sorsát, addig te maradj egy csendes és biztonságos helyen. Az āśram helyére nemsokára egy ṭhākur fog palotát építtetni, rendtársaid pedig az ő és az utána jövő nemzedékek szolgái lesznek következő életükben." " De ki fogja újból felemelni azt a helyet, Uram?"- kérdezte a svāmī. "Meglátod, a ṭhākur családjába születik majd egy olyan elöljáró, aki életét az Igazság szolgálatának fogja szentelni. Az ő keze alatt felébred az egész falu, de ehhez nehéz, keserű harcokat kell majd vívnia. Tudod, még a legerősebb ember sem képes egyedül visszaállítani egy összedőlt rendet, ezért ennek az elöljárónak is szüksége lesz majd valakire, aki támogatja. Még ha nem is lesz képes uralkodói sevájában segíteni neki az illető, alázatával, odaadásával a lelkét biztosan erősíteni fogja. Az emberek tán furcsállani fogják ezt, hiszen tudod, milyenek: belegabalyodtak a kasztrendszer māyājába. De egyszer bekövetkezik egy olyan fordulat, amely végül felnyitja az udvar és a falu népének szemét" - hangzott az Úr Maheśvara válasza. "Mennyi idő múlva történik meg mindez?" - faggatta tovább a svāmī az Élet és Halál Urát, mire Ő megsúgta: a ṭhākur egy évszázad múltán születik meg, s negyvenkét éves korában történik meg az a bizonyos sorsdöntő fordulat. Az āśram helyére fel is épült a palota, s száz év elteltével az akkori ṭhākurnak világra is jött az elsőszülött fia. Ez volt Satya, az én kedves bátyám, a te sógorod - itt Arun Siṅghjī Kunti Kunvarānīhoz fordult - , a ti nagybátyátok - itt pedig leányaihoz fordult - ; már a neve is mutatta, hogy ő lesz az, akiről a svāmī beszélt. Ennek a mahātmának az egyik tanítványa adta neki a Satya nevet; példásan jó, elismert jógi volt, aki már ránézésre meg tudta állapítani egy újszülött gyermekről, hol van a helye az életben és milyen név mutatja meg a helyét. Névadásainak mindig lehetett hitelt adni, s egyébként sem volt olyan szava, gondolata vagy tette, amely ne lett volna hiteles. Satya bátyám is mindenben kikérte a véleményét, semmit sem tett önkényesen. Már bőven benne volt a serdülőkorban, amikor ő személyesen is megkapta a jóslatot, miszerint negyvenkét évesen sorsdöntő lépésre kell elszánnia magát. Sokáig nem hagyta nyugton, hogy Őszentsége nem mondta ki kereken, mi is lesz ez a mindent eldöntő lépés, ám egyszer erőt vett elméje háborgásán, odaállt a svāmī elé és feltette neki a nagy kérdést. Az csak ennyit válaszolt: "Fiam, ne feledd, én is csak egy kereső vagyok. Amire én nem tudom megadni a választ, arra megadja neked Parabrahmā. Te csak végezd a dharmád egész nyugodtan, ne töprengj, ne tépelődj! Amit a dharmádból elvégzel, mind közelebb visz majd a megoldáshoz." Olyan hívő embernek, mint amilyen Satya is volt, nem születni kell, ő is hosszú évek kőkemény erőfeszítései árán vált olyanná, amilyennek mindannyian megtartottuk emlékezetünkben. Amikor kamaszkorában megnyugtatta a svāmī úgy, ahogy előbb is mondottam, az egy óriási próbatétel volt számára, egy olyan előrelépés kezdete, amely megtanította arra, hogy a túl sok elemzés csak feltartja. Attól kezdve egyre töredelmesebb lett, s az önkény ugyan addig sem volt kenyere, de ezután sem lett az. Tudjátok, ha valaki kereken megmondja, mit tegyünk, az elején hajlamosak vagyunk elbizonytalanodni, elvégre a másik fél csupán kívülről látja utunkat. Ezért válaszolt Őszentsége bátyám kérdésére is úgy, ahogy. Satya bátyám alapjában véve öntörvényű ember volt, de mindig tudta, kinek lehet építeni a szavaira. A svāmī szavai pedig olyan hatással voltak rá, hogy annak már semmi téren nem tudott ellentmondani, képtelenség volt eltéríteni az iránymutatástól.
- Nem voltak körülötte olyanok, akik ezt nem értették? - kérdezte Śaśi, a középső lány.
- Természetesen akadtak - hangzott Arun Siṅghjī válasza. - De ővelük is iparkodott a lehető legigazságosabban bánni, s akivel nem tudott mit kezdeni, arról Őszentségét kérdezte. Amikor húszas évei elején elvette Sugandha nénéteket, ő maga is tudta, hogy egy szembetűnően esendő, könnyen sérülő teremtés lesz az élete párja, kivált mert Sugandha fiatal özvegyként érkezett közénk, két apró gyerekkel, Amarjīt Siṅgh-gel és Rūpā Kunvarānīval. Nagyon kicsik voltak még, Sugandha egymaga nem tudta volna felnevelni őket, ezért kellett újra férjhez mennie. Bátyámnak eszében sem volt ellenkezni; azt gondolta, ha neki az a feladata, hogy a rengeteg seb mögött meglássa az igazi Sugandhát, ám legyen. Nagyon sokáig úgy is tűnt mindenki számára, hogy ez egy jól sikerült házasság, meg is született Aruni Kunvarānī és Bindhu Kunvarānī nem sokkal az esküvő után. Az viszont, hogy nem volt törvényes fiúutódja bátyámnak, egy idő után kezdett gyanakvást ébreszteni a családban is és az alattvalók körében is. Akárhogy is szerette egymást Satya és Sugandha, sosem sikerült nekik egy fiúgyermeknek életet adni. Amarjīt Siṅgh-ből is svāmī lett, nem bírta volna azt a terhet elviselni, hogy bátyám törvénytelen fiaként uralkodjék.
- És nagybátyánk így sem tudott megválni nagynénénktől? - szólt közbe Sāvitrī, hangja tele volt aggodalommal.
- Meg sem próbált. Ha már elvette, hát el is fogadja úgy, ahogy van, mondta ő. De nem is bánkódott törvényes utód után. Úgy gondolta, vállalja ő egy árva kisfiú örökbefogadását is. Neki csak az volt a fontos, hogy amint azt a Dharma is diktálja, védelmezze és felemelje a falut.
- Végül volt kit örökbefogadnia? - csivitelte közbe a legkisebb leány, Aditi.
- Akkoriban szerencsére nem fenyegetett olyan veszély, amely sok kisgyermek megárvulását okozhatta volna. Ha jól emlékszem, egyáltalán nem is volt árva gyerek a faluban - felelte Arun Siṅghjī egy nagy sóhaj után, homlokát ráncolva. - Ez a bátyámnak azonban annyiban nem kedvezett, hogy nem volt lehetősége még áthidalni sem a törvényes fiúutód hiányát.
- Mit szólt mindehhez Sugandha nénénk?
- Ha épp tudni akarjátok: önmagát hibáztatta. Egyszer csak elkezdett rendkívül bizalmatlan lenni saját magával szemben. Egy idő után ez tárgyakhoz, emlékekhez való beteges ragaszkodássá, babonássággá fajult. De a bátyám egy igazi hős volt, ezt is sző nélkül tűrte, mindig a jó tulajdonságait nézte és emelte ki.
- Apám - vette át a szót Sāvitrī - , a mi nagybátyánk valóban dicséretes odaadással élte az életét, ahogy azt Kegyelmed is az imént elmondta, de mégis szeretnénk tudni mindannyian, mi volt az a sorsdöntő fordulat, amelyet Őszentsége megjósolt?
- Emlékeztek még kicsi korotokból a virágot lépő Gāyatrīra? Nagynénétek mellett volt udvarhölgy.
- A virágot lépő Gāyatrī?...Arra a nagyon kedves teremtésre gondol tán Kegyelmed, aki táncolt velünk egy nyári ünnepségen? Nem emlékszem már, mifélén, tán akkor is Kṛiṣṇa Jayanti volt...
A ṭhākur ebben a percben magatartást változtatott. Királyi büszkeséggel húzta ki magát, jobb kezét a szívére tette, jelentőségteljesen végignézett feleségén és leányain, majd egy nagy lélegzetvétel után belekezdett mondanivalójába.
- Kedves feleségem, Kunti Kunvarānī és drága gyermekeim, Sāvitrī Kunvarānī, Śaśi Kunvarānī és Aditi Kunvarānī! Mint azt mindannyian megérthettük, a rejtély kiderítésén családunk jövője múlik. Éppen ezért szeretnék először én egy sorsdöntő lépést tenni ahhoz, hogy megértessem veletek a kedves testvérbátyám életében beállt fordulatot. Mindenekelőtt tudnotok kell: önszántából adta át nekem a falu irányítását. Továbbá amikor ezt megtette, a kezembe adott egy nagyon értékes írást azzal a felszólítással, hogy mindenképp adjam át Tinektek, mert lelketek épülésére szolgál majd. Mivel szeretném, ha bátyám ritka bölcsessége örök példa maradna minden elöljáró előtt, kötelességemnek érzem, hogy teljesítsem kérését. Úgy érzem, ez az írás valóban az az eszköz, amely alkalmas arra, hogy szeretett Sāvitrīnk látomásának titkát feltárja. Ez az írás pedig nem más, mint a virágot lépő Gāyatrī reánk maradt memoárja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése