"Az Igazság mindenek fenntartója" - olvasta Sāvitrī a legelső oldal közepén. Már ez az egyszerű,
rövid, mégis sokat eláruló mondat is elég volt ahhoz, hogy felerősítse a lány
kíváncsiságát ama "virágot lépő" Gāyatrī iránt. Nem is
restelkedett ezután, rendületlenül olvasott tovább.
* * *
Az Úr kegyelmeként tartom számon, hogy
megtanulhattam írni. Nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy az emberi
világ által felállított, kényszerű kereteket úgy lépje át, hogy még támogatói
is akadnak. Természetesen minden a mi akaratunk és tetteink eredménye, de a
kívülről jött válaszok is éppúgy számítanak. Mindegy, egy dolog biztos: ha nem
tanultam volna meg írni, nem tudnám mindazt feloldani, ezáltal Istennek
ajánlani, amit élő szóval nem mondhattam ki. Köszönöm az Úr Brahmā-nak, az
Úr Viṣṇunak és az Úr Śivának, hogy elvezettek ide, Ṭhākur Śrī
Satya Siṅghjī udvarába, ahol annyi ihletet és biztatást kaptam az
íráshoz. Nāham kartā.
*
Egyszerűen semmit sem bírtam eladni a piacon. És
mégis itt kezdődött el az utam. Egy borús, bivalyizzasztóan párás napon, amikor
sárnál és tócsáknál többet aligha lehet a faluban találni...
Szóval hiába vittem ki a sajtot és a kurkumát is, egyetlen vevő sem akadt, aki vitt volna belőle. Ki vett már másutt, ki nem bírta volna el, mert annyi mást is vett már, kinek volt már otthon - mindenki megtalálta a maga kifogásait. Nem először fordult ez elő: hozzászoktam már az elutasításhoz, de azért mégsem lehet kizárólag eszerint élni...Nagyanyám beteg, anyám a kecskékkel bajlódik, az új párja városon dolgozik és hónapok óta semmit sem hoz haza, nem is láttuk régen, így nincs, ki tegyen valamit a családért - rajtam kívül. Azért az a sok sajt, növény és ki tudja még, mi minden ránk romlik és foglalja a helyet, ha nem adja el valaki. Miután a vásárnak vége lett, csalódottan ballagtam hazafelé. Kezemben a hatalmas sajttömbök, hátamon puttonyban a kurkumagyökerek. Egy kezem sem maradt szabadon. Csak baktattam a fejemből kifelé nézve, az óriási nehezékekkel, s egy darabig azt is hittem, hogy a helyes úton járok. Csupán akkor vettem észre, hogy eltévedtem, amikor észbe kaptam, hogy nem látom a nagy, kiszáradt fát az út szélén, ami eddig mindig felismerhetővé tette a hazafelé vezető ösvényt. Körülnéztem - hát tényleg nem ott voltam, ahol kellett volna. Kihalt, üres földút, fakó házak kétfelől, azok sem álltak olyan sűrűn, mint mifelénk. Mit volt mit tenni, nekifogtam Sarasvatīt hívni, segítsen vissza a helyes útvonalra.
Ámde alig tettem pár lépést visszafelé, egyszer csak lódobogás ütötte meg a fülem. Nem fordultam vissza, nem érdekelt, miféle szerzetek járnak ezen a senkiföldjén, haza akartam jutni és kész. Ám az az átkozott lódobogás mind csak erősödött; amúgy nem zavar az ilyesmi, de most csendet akartam magam körül is, nemcsak belül. Mindhiába persze, hiszen ha azoknak a lovaknak menni kell, hát menni kell...Az orrfacsaró lószag és a hátam mögött felharsanó nyihogás mind arra intett, hogy nekem gyorsan arrébb kell menni. Félig kábán próbáltam az út szélére vánszorogni, de a csomagjaim rettenetes tömege nem engedett. Hátranéztem egy pillanatra - hát egy négylovas hintó jött lefelé a dűlőúton. "Biztosan valamilyen elöljáróé" - futott át rajtam. Minden mozdulat fájt már, megfordulni sem bírtam. A magas, sovány, beesett arcú kocsihajtó hirtelen egy hatalmasat vágott ostorával a lovak közé, egy nagy "Hó!"-kiáltással megtoldva, s hajtott ám! Némán pislogva álltam egy helyben, mint a földbe vert cövek, homlokomon gyöngyözött a veríték. Lenéztem a földre, próbáltam legalább egyet hátralépni, nehogy a hintó kicsit is nekem jöjjön - ám pont rosszul léptem és puff, fenékre estem, mint egy kisbaba az első pár lépés után. Már azt sem éreztem, hogy hirtelen estem és ülök, annyira ki voltam fáradva, csak a hintót láttam magam előtt, amint a kocsis hirtelen megállítja, meg a szemem előtt szikrázó csillagokat rögtön esés után; hajszál híján a fejem körül röpködtek. Pár pislogás után már valamelyest kitisztult a látásom, de megmozdulni még mindig nem sikerült. Egy helyben ücsörögtem a legnagyobb sár szélén - hanem az egész hintó mintha valamely istenségé lett volna, úgy tündökölte be az üres, elhagyatott ösvényt. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, álom-e ez, látomás vagy valóság. Úgy bámultam a fenséges járgányra, mint egy Śivaliṅgamra, amit nem mint bálványt nézek, hanem mert tudom, hogy van mögötte egy Lényeg, amit én is éppúgy keresek, mint bárki más. A kocsis kidülledő szemmel nézett vissza rám, ő sem tudott mit tenni, annyira meglephette, hogy én ott csücsülök az út szélén. Döbbent csend egy darabig. Ámde egyszer csak önkéntelenül kiszaladt a számon:
- Vajon miféle devák utazhatnak ebben?!
- Vikram, ne indulj tovább! - hallatszott a járgányból egy erélyes hang. Ebből rájöttem, hogy a kocsist hívják Vikramnak. Az illető le is lépett az ülésről és megkérdezte:
- Nem esett baja?
- Köszönöm, uram, semmi bajom - nyöszörögtem félhangosan.
Egy kéz elhúzta a hintó oldalán a függönyt.
- Vikram, ide hozzám! - parancsolt a kocsisra az előbbi erélyes hang. A kocsihajtó engedelmesen megállt, a függöny teljesen elhúzódott a kocsi hátuljáig.
- Mit parancsol a kegyelmes úr?
- Ne fáradj a leánnyal, én, Mahendra, Bāla és Tekcanda majd talpra állítjuk. Te addig tartsd féken a lovakat.
- Igenis, kegyelmes úr.
- Satya Siṅghjī - hallottam meg egy másik hangot a járgány belsejéből - , jól hallottam, Kegyelmed is fel akarja segíteni ezt a leányt? Hiszen Kegyelmednek nem szabad lehajolnia!
- Bāla, ne feledd, hogy az építőmesterem vagy, s tartsd is magad a hatáskörödhöz. Ha viszont azon kívüli dolgokba is beleártod magad, kénytelen leszek leváltani téged.
- Bocsánatért esedezem!
- Bāla, szedd fel a leány csomagjait, s mostantól fogvást egy hangot ne halljak!
- Igenis, nagyuram!
Magas, hajlott hátú, széles orrú, kissé tokás férfi lépett ki a kocsiból, utána két másik: egy tésztaképű, a kocsishoz hasonlóan magas és sovány, valamint egy alacsonyabb, széles vállú, fél fülében arany fülkarikával, peremszakállal, hosszú hajjal. Az égimeszelő és a fülkarikás - a két testőr - kétoldalt megállt a függöny mellett, s a pompázatos hintóból kilépett ama erélyes hang tulajdonosa, aki nem akárki volt ám: aprócska falunk nagyszerű elöljárója, Ṭhākur Śrī Satya Siṅghjī, akit eddig leginkább hallomásból ismertem. Ezelőtt még sosem láttam ilyen közelről. Ahogy elibém lépett, egyszeriben mintha magát az Úr Viṣṇut láttam volna. Nem a ruházata volt pompás, nem a külleme volt "szép", hanem ő maga. Aki kételkedne abban, hogy az Úr mindenkiben ott él, bizonyára csak egy vaskos, erőteljes testet látott volna alig derékig érő, fekete hajjal, hegyes fülekkel és a közel ülő, szokatlanul világos szemek közül szinte kiugró, hosszú, hegyes orral. De ennél én jóval többet láttam. Annyival többet, hogy le sem tudnám írni, csupán egyetlen rövid félmondattal: magát a Fényt. Akkor tán nem is világi ember az, aki előttem állott oly elevenen?...
Ennél tovább már nem is törhettem a fejem, hiszen az ő megérzése gyorsabb volt az én gondolataimnál. Ahogy a tekintete az enyémmel találkozott, egy üdvözült mosoly ömlött el az arcán, mely csaknem teljesen átformálta vonásait. Ez az üdvözült mosoly mintha egy egész mindenséget ölelt volna át, nem törődve ranggal, tekintéllyel, szutyokkal, borult éggel, szegénységgel, igazságtalansággal. Ám egyszer csak ez a már-már isteni arc megszólalt.
- Légy az Istentől üdvözölve. - A hang világi volt, de úgy hatotta át egész lényemet, mint holmi gyógyító imádság. - Ne ülj tovább e sárban, iszapban úszó ösvény szélén. - Egy fél lépésnyit közelebb jött, s hatalmas kezeit felém nyújtotta. Ilyet még egyetlen magas rangú embertől sem láttam, hogy közvetlenül segíteni akarna egy magamfajta vaiśyának. De hát ez mit számít, amikor nem a magas rangot láttam meg ebben a csodálatos emberben...Nehézkesen letettem a földre a puttonyomat, s megfogtam azt a két felém nyúló kezet. Elég volt egy aprót rántania rajtam a ṭhākurnak, s uramfia, rögvest újra a két lábamon álltam. Borzasztó erős ez a mi ṭhākurunk...És még csak le sem kellett hajolnia utánam...A szolgák meg csak a szájukat tátva bámultak.
- Ne ácsorogjatok itt az időt lopva - nézett egy pillanatra rájuk őkegyelme. - Ezt a leányt most hazavisszük, s csak azután megyünk vissza a palotába.

- De...de uram... - hebegte megilletődve a
peremszakállas testőr.
- Semmi de, Mahendra! - szólt rá a kegyelmes
úr, már keményebben. Ezalatt végig a kezében volt a kezem, méghozzá mindkettő.
- Tegyétek a puttonyát a hintóba Tekcandával, Bāla, te pedig a
sajttömbökről gondoskodj. És egész úton egy rossz szót ne halljak!
- I...igenis, nagyuram... - makogott a
tokás Bāla, majd a két másik szolgával egyetemben engedelmeskedett a
parancsnak. Ám ahogy Mahendra és Tekcanda felemelték a puttonyomat, egy
kurkumagyökér a földre pottyant.
- Śrī... - intett Tekcanda urunknak,
mintha oly nagy dolog volna, hogy leesett egy darab kurkuma. Ám nagyurunk rá
sem hederített. Újra csak a szemembe nézett.
- Mi a neved? - kérdezte.
- Gāyatrī Sāgar.
- Gāyatrī Sāgar... - ismételte el, nehogy elfelejtse. - S hol laksz?
- A harmadik uccába', a rizsfőd felüli végin, balra, egy fejér falú házba'.
- Vikram - fordult Ṭhākur Śrī Satya Siṅghjī a kocsihajtója felé - , a harmadik utcába megyünk, a külső végébe, a rizsföld felé.
- Igenis, uram!...Téged meg, leányom, hogy hívnak? - fordult felém készségesen a kocsis.
- Gāyatrī Sāgar.
- Tehát Gāyatrī, a puttonyodból kiesett egy kurkumagyökér. Mi legyen vele?
- Aztat én má' az Úrra bízom, csak hagyja...

Ezt Vikram úgy értelmezhette, hogy Ṭhākur
Satya Siṅghjī-ről van szó, mert odahozta a gyökeret eléje. Most nevetek, ha
erre visszagondolok, s ahogy leírom, a kezem is beleremeg a kacagásba, de ott
és akkor épp nem így volt. Gondoltam, ha már félreértett ez az ismeretlen
kocsis, hát nāham kartā, legyen neki igaza. Átvettem tőle a kurkumagyökeret,
kicsit hátrább léptem, majd meghajoltam magasztos ṭhākurunk előtt.
- Kegyelmes Uram, fogadd tőllem ezt a kurkumagyökeret hálámnak jeléű'. Az Úr Brahmā, az Úr Viṣṇu s az Úr Śiva áldja meg jóságodat! - adtam át a gyökeret.
Arra már nem emlékszem, hogy kerültem aztán a hintóba, de arra igen, hogy bent három ízben is lenéztem a kezemre, mert mikor nagyszerű ṭhākurunk átvette tőlem a gyökérdarabot, egy pillanatig káprázott a szemem és azt hittem, hennázva van, s a kocsiban jutott eszembe, leellenőrzöm, tényleg csak az én szemem csapta be magát vagy valami līlā történt itt. Még meg is dörzsöltem kicsit a szemem, de mindhiába. Továbbra is ott virított a kezemen valami rendkívül cirkalmas minta, rendkívül erős színű vonalakkal. És nem a kosarak füléről volt a lenyomat, mert nem pirosas volt: határozottan sötétbarna. "Līlā" - eszméltem fel, s Vikram éppen ekkor kiáltotta el magát a kocsi elejében:
- Gyí, te!
És egyszer csak zöty-zöty, zöty-zöty...megindult a négy paripa. "Te jóságos ég, hiszen nekem csupa sár mindenem" - villant át az agyamon, s végig is néztem magamon, hogy majd valahogy leporolom magam vagy nem tudom, mi lesz...Hanem őkegyelme rögtön kitalálta, mi aggaszt: leoldozta az övkendőjét, összehajtogatta és átnyújtotta.
- Jobb híján itt az övkendőm, ülj csak rá, Gāyatrī.
A három kísérő meg csak nézett rá értetlenkedve.

A csodálkozástól hatalmasra kerekedett
szemekkel, remegő kézzel, pánikszerű gyorsasággal vettem át az övet, majd
ráültem és egyszeriben azt kezdtem érezni, hogy minden csepp vérem vadul
kergeti a másikat, s addig-addig fogócskáznak, amíg a szívembe nem érkeznek,
majd újabb irányokba futkároznak tovább. "Akkor biztos nem álmodom, ha
ennyire érzem, hogy élek" - cikázott át az agyamon. Minek is harcoltam én
annyit önmagammal a kezem miatt egész idáig, amikor ami velem történik, az maga
az isteni kegyelem? Egy egész napon át tűrtem az elutasítást, belefáradtam,
hazafele menet eltévedtem, aztán az Úr elküldte utánam a falu első emberét,
akin keresztül hazasegít. Mit számít az ilyenkor, mi látszik a kezemen és ki
látja, amikor a világ, az élet fejezi ki, hogy a szívem van díszbe öltöztetve,
s nem holmi rang, hanem önmagam felemelése kellett ahhoz, hogy ilyen
szerencsében részesedjek?!
Alig kezdtem el hálaimát mondani, mikor
őkegyelme egyszer csak a szemembe nézett, s megkérdezte, hogy kerültem arra az
ember nem járta ösvényre, ahol rám talált. Egy nagy lélegzetvétel után, a
fáradtságtól nyekeregve töviről-hegyire elmeséltem, mint jártam sokadszor is
pórul a piacon, s mint fáradtam bele, hogy ennyi elutasítást kellett
elviselnem.
- Bizonyára rossz úton járok evvel a túl sok
elfogadással, s ezér' tévedtem el a hazafele úton is, mer' az eszem is
rosszfelé járt - erre a mondatomra ṭhākurunk arcán ismét az az
összetéveszthetetlen, világot átölelő mosoly áradt szét, mindenfelől finom,
apró gödröcskék jelentek meg rajta, amikor hozzám beszélt.
- Látom, nagyon szeretsz is és tudsz is adni,
s minden erőfeszítéseddel azért küzdesz, hogy minél többet adj, mégsem adod fel
magad. - Ezt a mondatot is legfellebb a mahāmandaleśvartól hallottam. El nem
tudtam gondolni eddigelé, hogy egy ṭhākur is lehet ilyen bölcs. - De ezt,
sajnos, sokan nem értik ebben a világban. Egyik csak ül a babérjain és jártatja
a száját, míg a másik orrvérzésig hajszolja magát és azok keze alá dolgozik,
akik tönkreteszik. A szabályokat sokszor rosszra használják; egymás torkának
ugranak velük, s még egy magamfajta magas rangú személy sem tehet köztük
igazságot, hiszen négy fal között is úgy élnek, ahogy. Abba meg nem
avatkozhatok bele, rám más feladatokat bíztak a rāják. A munkamegosztás az
munkamegosztás, s erre nekem a saját életemmel kell példát mutatnom a falunak.
Ha örökké csak parancsolgatnék, a nép elkergetne és jogosan. A dharma viszont,
amiről annyit beszél az a sok paṇḍit, az életben ölt formát és nem az
írásokban. Magam ezt szeretném példázni az életemmel: az előírások sem
véletlenül alakultak ki, de az élet mutatja meg, hol s mikor van helyük.
Körülöttem nem azok vannak többségben, akik eszerint élnek, sőt, a legtöbben
csak bambán néznek rám, de abban egy percig sem kételkedtem, hogy nem én vagyok
az egyetlen Hari Vāsaṇī-ban, aki kötöttségek nélkül szeretné Istent szolgálni,
bárha világi ember is.
Mindeközben magam csak ámulva ültem és
tökéletesen lemerevedett tekintettel néztem előre, egyenesen az elöljáró
szemébe; életemben először egyetlenegy szemrebbenésre nem éreztem késztetést,
míg máskor örökké pislogni szoktam. Ez a hihetetlen bölcsesség teljesen
lefegyverzett, már az sem érdekelt, hazaérek-e, mielőtt besötétedik, csak az,
hogy csodálatos ṭhākurunk szavait hallhassam. Rövid szünet után így
folytatta:
- Tudom, mekkora gazság, gyalázat és
embertelenség betegíti a világot; Őszentsége is rendre elmondja és alá is
támasztja példázataival, s én is tapasztalom. Akik keresik az igazságot, azokat
a tömeg már nem is veszi emberszámba. Amit az imént végigmondtál, egy igazán
nagy lélekre vall, aki tényleg szeretné családja javát szolgálni, nem csupán
muszájból, mert tudja, hogy egy egész mindenség egyensúlya múlik egyetlen
aprócska rezdülés, egyetlen egyén, egyetlen kis közösség belső egyensúlyán.
Adni tudásod és akarásod nem érdemli meg ezt az értetlenséget, ami Téged övez.
Így hát most hazaviszünk, beszélek édesanyádékkal, s igyekszünk a helyzetedre
valami megoldást találni.
Az egész arca csak úgy úszott a kis gödröcskék tengerében, mikor beszélt: a víz felszíne ilyen, amikor a Nap sugarai telerajzolják apró fénybarázdákkal. Ez azonban csupán semmiség volt mahātmához méltó tudása és áradó emberszeretete mellett, amit egyszerűen mindenével kisugárzott, nemcsak a szavaival. Tán épp egy félreismert gyāni az, aki itt ül velem szemben? - tűnődtem. Hanem újra csak fel kellett ébrednem a nagy merengésből, mert ez a velem szemben ülő világi siddha megint megszólalt.
- Gāyatrī, édesanyádnak mi a neve?

- Gulab.
- S nagyanyádnak?
- Kavēriammā.
- Gulab és Kavēriammā... - ismételte el.
- Remélem, nem haragszol meg, amiért ennyi nevet el kell ismételjek, de öreg
vagyok már, s annyi minden kiesik a fejemből...
Ezen persze még az addig keservesen
száraznak mutatkozó szolgák is kacagásra fakadtak, elvégre az egész falu tudta,
hogy Ṭhākur Satya Siṅghjī még csak negyvenkét éves volt ekkor.
- Kegyelmes Uram - eszméltem fel a
visszafojtott kuncogásból egy nagy lélegzetvétel után - , kinézhetek a kocsibú'
egy pillanatra?
- Aki haza szeretne térni, az ne is hagyja,
hogy még tovább sodorja a māyā óceánja - felelte ünnepélyes, fennkölt
hanglejtéssel. - S ha nem is hajolsz ki teljesen, nem is tudsz kiesni. A
testőreim meg úgyis visszarántanak, szóval csak tessék.
Fásultságomat, fáradtságomat mintha egyszeriben elvágták volna egy óriási karddal. "Aki haza szeretne térni, az ne is hagyja, hogy a māyā tovább sodorja" - döbbenetes. Ez a ṭhākur nemcsak hazavisz, de még meg is nevettet és amint egyszer elkezdi, nem is áll meg...Semmi száraz, üres gyāna, egyszerűen megéli és meg is érteti, hogy a bölcsesség öröm. Kipillantottam a függönyök mögül: nem sok volt már hátra hazáig.

- Kegyelmes Uram, minnyá' megérkezünk, csak
pár lépés - fordultam vissza. Pár lépés után valóban meg is láttam a ghī-lámpa
fényében a görbe fát, amiről az egész falu felismeri az udvarunkat. -
Megérkeztünk! - sóhajtottam fel; anyám már ott állt a házunk bejárata előtt.
Vikram megállította a lovakat.
- Fel tudsz állni, Gāyatrī? - mosolygott rám
nagyurunk.
- Igen, nagyuram - feleltem gépiesen, s egy
pillanatra elvigyorodtam, mert elképzeltem, milyen lenne, ha még azután sem
tudtam volna felállni, hogy a kegyelmes úr felsegített az út szélén.
Miután kiléptem a hintóból, anyám
rögvest azzal rohant elém, hogy hol voltam ilyen sokáig.
- Eltévedtem.
- De Gāyatrī, hogy tévedhetté' el, mikó' má'
egy hónapja jársz ki a piacra?
- Fontos ez, Gulab, amikor épségben hazaért a
lányod? - hallottam meg Ṭhākur Śrī Satya Siṅghjī hangját. Úgy lépett anyám elé,
mint valami bíró, aki igazságot akar szolgáltatni. Az egész udvarunk mintha egy
pillanatra megmerevedett volna. Megmerevedett anyám is, az őrök is, Bāla is,
Vikram is, a lovak is, a fák is, s még csak egy madár sem moccant meg a lombok
között. Hanem ezt a hirtelen beállt csendet megtörte nagyanyám szárijának
szaggatott suhogása. A ghī-lámpa bágyadtan pislákoló fénnyel világította
meg odabentről az ajtónyílást; nagyanyám alakja haloványan rajzolódott ki
benne. Egy pillanatra körülnézett.
- Gulab, meggyütt már Gāyatrī? - kérdezte
felemelt hangon, közben nem anyám felé nézett, csak a fejét forgatta ide-oda.
- Meggyütt, há' nem látod?! - kiabált rá
vissza anyám; a hangja ingerülten csengett.
- Na de... - Nagyanyám a kezét
nyújtogatta ṭhākurunk hintója felé, közben makogott.
- Mondjad, hogy mit szeretnél! - Mahendra a
kocsi függönye előtt állva görcsösen elnevette magát azon, hogyan szólhat
valaki a másikhoz finom szavakkal úgy, hogy közben kiabál is, mert ideges.
- Nem hallom!
- Jaj, Istenem, Uram...Tán figyejjé'! Mondjad,
hogy mit akarsz!
- Há' hogy az a hintó mit keres itten!
- Há' a ṭhākurnak a hintója
ez! Gāyatrī eltévedt, nem t'om, mé', arra járt a kegyelmes úr s hazahozta!
Közben fél füllel hallottam, hogy Tekcanda
súgja Mahendrának:
- Én meg azt nem értem, minek
lovagol Gāyatrī anyja azon, hogy nem érti, miért tévedt el a lánya.
- Én viszont azt nem, hogy miért kell azt
hallgatnunk, hogyan vész össze mindjárt három nő és hogyan oktatja ki őket a
nagyúr! Elég az, ha mi kapunk fejmosást valamiért, ne kelljen mások
kiprédikálását is hallgatnunk, nemde? Bitangul álmos vagyok már, szeretnék
odahaza lenni, aludni...
- Csend! - szakította meg az őrök elégedetlenkedését
a nagyúr hangja. "Hogy ennek milyen füle van" - csodálkoztam
magamban. S nemcsak a hallása éles ám, amint az bebizonyosodott! Lopva
megnéztem a fülét, míg az őröket intette csendre, s lám, oly nagy és hegyes
fülekkel áldotta meg az Úr Brahmā, amilyen csak egy istenség mūrtijának vagy
írott képének lehet. Azt mondják, a nagy fül a bölcsesség jele...
- Ha kiéhezve vándorolsz a sivatagban -
fordult aztán a nagyúr édesanyámhoz - , és napok óta nem találsz élelmet, aztán
egyszer csak ráakadsz valamicske élelemre vagy némi vízre, bizonyára nem
utasítod el azzal, hogy korábban is felbukkanhatott volna, nemde? Minek rágod
magad örökké azon, hogy miért pont te szenvedsz? Hisz mások is mennyit
szenvednek, sőt, némelyek sokkal jobban, mint te. Egy szenvedőnek adni pedig,
legyen bár kötelesség, nem lehet teher, csak hinni kell, hogy az igazi teher
az, amikor folyvást csak kapunk. A te édesanyád is rengeteget szenved, s ha
tehernek érzed, hogy támogatnod, ápolnod kell őt, ne csodáld, ha ő úgy érzi, te
nem adtál neki semmit. Ez pedig nem másnak okozza a legnagyobb terhet, mint a
lányodnak: ha ti nem tudtok talpra állni, őrá hárul minden felelősség. S ha ő
úgy viszi ki az árut a piacra, hogy a ti önös vágyakozásotok a jólét után őneki
egy fájó seb, hogyan is ne utasíthatnák el a piacon? Amit nem szeretettel adnak
át, az vissza is marad az átadónak. Ha ezt a rengeteg sajtot és kurkumát, amit
a ti Gāyatrī-tok hazacipelt, úgy bocsátjátok áruba, hogy féltek az
elutasítástól és a pénz nélkül maradástól, hát nem is fog elkelni. Félelemre
mindenkoron félelem a válasz.
Rövid időre elcsodálkoztam azon, hogy
sem anyám, sem nagyanyám nem vágott közbe, pedig egymásnak mindörökké a szavába
vágtak.
- Gulab, most áruld el, mi a nagyobb szenvedés
neked: ha nincs pénzed, vagy ha az egyetlen gyermeked szenved a te félelmed
miatt? - folytatta Ṭhākur Satya Siṅgh. - Ő végképp nem érdemli meg, hogy mások
gyengesége miatt szenvedjen. Gyengeségeink mindannyiunknak vannak, félelem,
vágyakozás minden világi emberben él. Mindannyian vágyunk az elismerésre, a
megbecsülésre. Akinek pedig gyermeke van, az hálás lehet, mert ha a gyermek
elismerést kap, az a szülőnek épp ugyanolyan dicsőség, mint ha ő maga
részesedhet megbecsülésben. Sőt, még talán nagyobb is, mert a gyermek sokszor
valami olyat bontakoztat ki, amit a szülő valamiért nem volt képes. Egy ilyen
alázatos teremtés, mint Gāyatrī, igazán megérdemli az elismerést; aki
ennyit küzd értetek feltétel nélkül, ne szenvedjen, ne fáradjon hiába, adassék
meg neki a lehetőség, hogy magának is és nektek is dicsőséget szerez! S főként
ne harcoljon egyedül! Annál nincs keservesebb. Mivel a falu elöljárója vagyok,
kötelességemnek érzem, hogy felemeljem azokat, akik másokat is felemelnek. Épp
ezért segíteni szeretnék Gāyatrī-nak is; ha ő is beleegyezik, s ha én is
beszéltem a feleségemmel, felvenném mellé udvarhölgynek. Amennyiben mindkét
oldalról igen a válasz, bízom benne, hogy mindannyiunk részéről ez volt a
legjobb döntés.
Anyám teljesen csendben maradt, én meg
potyogó könnyekkel ismételtem az OM Namo Bhagavatī Vasudeva mantrát. Nagymamám
pedig? Csak állt tátott szájjal egy darabig, aztán egyszer csak lelkendezve
hozzánk fordult:
- Kedveseim, ez áldás! Az egy szem lányunk
udvarhölgy lesz a ṭhākurnál; hiszen ez ritka szerencse!
Úgy van, kedves nagymamám, morfondíroztam,
ez tényleg kivételes szerencse, hogy az egyetlen unokád Hari Vāsaṇī eddigi
legjobb ṭhākurjánál fog szolgálni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése