"A legjobb ṭhākurnak"

A döbbenet csendje vette át a hatalmat a családi beszélgetés meghittsége felett. A családfő szavait hallván az asszony is, a leányok is hirtelen szobormerevvé váltak.
- Gāyatrī memoárja??? - eszmélt fel Aditi. - Mi fontosat rejthetnek a mi számunkra egy udvarhölgy emlékiratai?
- Kicsi leányom - nézett Arun Siṅghjī legkisebb gyermekére végtelen gyengédséggel - , még nagyon sokat kell tanulnod ahhoz, hogy ezt értsd. Az Úr Śiva kegyelméből meg is adatik mindjárt, hogy el is kezdd. Olyan helyre tettem egykori szolgálónk naplóját, ahol könnyen meg is találom; most elő is keresem Nektek. Nāham kartā.
A ṭhākur intett az ajtónál álló szolgának.
- Baccu, a ládám kulcsát!
A szolga átnyújtotta.
- Köszönöm, Baccu.
Az elöljáró a ládához lépett, kinyitotta,  egy vastag, sötét bíborlila vászonkötésű könyvet vett elő.
- Fogadd méltósággal és szeretettel, Sāvitrī leányom - lépett aztán legnagyobb leánya elé, s átadta neki a vaskos könyvet. - Olvasd egészséggel, s minden este oszd meg velünk, amit aznap olvastál.
- A szavamat adom, édesapám - hangzott a válasz.
A ṭhākur bezárta a ládát, majd odaintette az ajtón várakozó Baccut.
- Óhajt valamit Kegyelmed?
- Vidd ezt a kulcsot a kulcsárnak, aztán elmehetsz aludni.
- Igenis, kegyelmes uram.
 Sāvitrī oldalát annyira fúrta már a kíváncsiság, hogy rögtön felnyitotta a könyvet az első oldalán. A jobb felső sarokban máris megragadta figyelmét egy aranyszínű tintával írott mondat:
"Hari Vāsaṇī falu legnagyszerűbb ṭhākurjának és családjának hűséggel és odaadással szolgálója, Gāyatrī Sāgar."
 A leányt teljességgel lefegyverezte ez a kétségbevonhatatlanul őszinte bensőségesség, amely még az udvarias megfogalmazás mögül is egyértelműen kiáradt. Hirtelen felütötte fejét a könyv lapjai felől. - Te jó ég, hiszen már meg is van, hogy kicsoda Rādhā a látomásomban! - sikoltotta Sāvitrī; hangja félrecsúszott, olyan erővel hatott rá a felismerés. Édesanyja azonban szelíden megdorgálta.
- Psssszt! Édes leányom, kicsit légy csendesebben, még felébred az egész palota! S akármit állítasz, ne siesd el soha, még ha igazad van se, el ne vakítson a büszkeség! Édesapád is arra sarkallott téged az imént, hogy feltétlenül olvasd el minden sorát Gāyatrīnak, s úgyis ő volt eleddig az udvar legpéldásabb szolgálója. Abból, ha végigolvasod a memoárját, minden oka világosan kiderül látomásodnak.
- Köszönöm, édesanyám, elismerem, hogy vétkeztem - hajtott fejet Sāvitrī az anyja előtt bűnbánóan, majd megcsókolta mindkét szülője kezét.
 A család aludni tért, másnap pedig Sāvitrī nekifogott az olvasásnak.