Még végére sem ért Sāvitrī az aligha ismert szolgáló emlékiratainak, máris úgy érezte, az addig olvasottak egyszerűen nem hagyják nyugodni. Az eleddig oly titokzatosnak bizonyult Hari Vāsaṇī-i lány, aki kicsi korában oly féktelenül táncolt vele és kis húgaival azon a bizonyos Kṛiṣṇa Jayanti-ünnepségen, mintha ő is korukbeli lett volna, egyszeriben más megvilágításba került számára. Ugyanez a "tündérszép nagylány" - ahogy akkor nevezték Arun Siṅgh leányai - szűkében volt a földi élet ajándékainak, az élet nem adta neki ingyen a legegyszerűbb dolgokat, mégis tele volt életigenléssel. A család sem volt egyben, amelybe született, az anyjától sem kapott elég gyengédséget, a piacra is hiába járt ki a sajttal s a kurkumával, mégsem merült önsajnálatba. És ez a lány, ez a Gāyatrī Sāgar az ő nagybátyjukat szerette. A nagybátyjukat, aki felkarolta őt, aki elsőként megbecsülte és támogatta. Aki akkor már mégis házasember volt...
Azon gondolkozott Sāvitrī, hogy vajon miért nem engedi a nagyvilág, hogy boldogan élhessenek együtt azok, akik képesek egymást megbecsülni. S végképp, aki annyit szenvedett, mint Gāyatrī, miért esik el attól az adománytól, hogy valaki mellett békét találhasson. Kissé habozva bár, de a következő este szüleinek is feltette ezt a kérdést, miután, ígérete szerint, megosztotta velük az olvasottakat.
- Mint azt Gurudeva is szokta mondani - kezdte válaszát az apa - , minden földi érték mulandó, s nem is mindenkinek ugyanazok a dolgok számítanak értéknek.
Erre a mondatra a leányok arca ijedtre vált.
- De apám, hogy lehet az, hogy valakinek nem értékes egy társ, aki támogatja? - vágott közbe Aditi.
- Aditi, kisleányom, a mese nem erről szól - felelte Arun Siṅgh kedvesen, de határozottan. - Gāyatrīnak a karmája szerint még ennél is többre volt szüksége. Azért állította az élet újabb s újabb, nehezebb s nehezebb kihívások elé, mert Isten azoknak, akik szívből szeretik s tisztelik Őt, mindig próbára teszi az állhatatosságát. Anélkül egyszer csak elkezdene hízni a büszkeségük, s oly önzővé, felfuvalkodottá válnának, mint a Daitya fivérek, akik egész addig elmentek, hogy Istennek képzelték magukat. Akinek magas rendű dharma jut, az nem süllyedhet idáig, még visszájára fordítja feladatát. Akit egyetlen világi öröm elvakít, az tönkreteheti a saját lelki útját. A folytatásból - fordult aztán Sāvitrīhoz az apa - meglátod majd, milyen képességei voltak Gāyatrīnak. Nekem is mondta a nagybátyátok, hogy nem lehetett becsapni. Arra is rájött, ha valakinek volt egy olyan titkolt sebe, amelyet még magának sem volt hajlandó bevallani. Nagybátyátok is nagyon jól tudta, mikor leplezte le Gāyatrī az ő gyengeségeit. A nagynénétek sem viselhette megszokott álarcait a jelenlétében, noha jobb híján vissza-visszanyúlt hozzájuk rendszeresen. De örökösen veszített, minthogy új álarcot sosem tudott kitalálni. Még az sem törte meg Gāyatrī önbizalmát, amikor a nagynénétek őiránta táplált féltékenysége tetőfokára hágott.
- S mit szólt mindehhez a többi szolga? - kérdezte Śaśi csodálkozva.
- Meg sem próbáltak Gāyatrīnak keresztbe tenni. Volt, aki felnézett rá, mint például a többi udvarhölgy, a jegyző úr, Laśi, vagy Harinī és Candralekha, s olyan is akadt, aki tartott tőle, mint például Bāla, az építőmester, vagy a legtöbb őr. Ezt a nagybátyátok is mondta, de az emlékezésekben is utal rá Gāyatrī; ha a nővéred odajut az olvasásban, meglátja.
Sāvitrī e kis kitérő kísértésének sem engedte, hogy útjába álljon Gāyatrī sorsa megértésének. A többi várjobbágy viselkedésénél sokkal inkább az érdekelte, mi volt az a nagy érték, amit a szegény kereskedők gyermekéből udvarhölggyé testált falusi leánynak kár lett volna elpazarolni a néhai nagybácsi szerelméért.
- Szóval Gāyatrī túl rettenthetetlen volt nagybátyámhoz - vette át a hercegnő a szót.
- Így is lehet mondani - helyeselt Ṭhākur Arun Siṅgh. - Nagyon jól tudta, mi mondvacsinált és mi valódi, megszimatolta a legkisebb igazságtalanságot is, de ösztönösen. Egy ilyen jellem mellett meg mihez kezdhetne egy főember? Az én bátyám is, ha tehette, fittyet hányt a protokollnak, mint azt a pásztorkodással is bebizonyította, de őnála inkább a mennyiség volt a mérce, Gāyatrīnál a minőség. Őt a természet törvényei befolyásolták jobban. Egy főembernek pedig, bármennyire is aggasztják az igazságtalan ellentétek, elhatárolások, alkalmazkodnia kell bizonyos emberi törvényekhez. Másképp nem tudna kiigazodni maga sem a saját földjén. S ha a bátyám a kezét nyújtotta volna Gāyatrīnak, az bizony nemcsak a tekintélyét, de az emberi méltóságát is aláásta volna. Az egész falu a szájára vette volna, hogy van egy boszorkány szeretője, s akármennyire is értett a falusiak nyelvén, elűzték volna Gāyatrīval együtt, s most britek ülnének az elöljárói székben. Amíg a közösség nem becsüli meg valakinek a jó szimatját, például a rendbéli hovatartozása miatt, addig különcnek, varázslónak, boszorkánynak nevezik, lenézik. S ha egy rajput közösséget is vállal valaki ilyennel, akkor azt is lenézik. Szerintetek Gāyatrī és a nagybátyátok érdemes lett volna erre? Ugye, hogy nem?
- Hát bizony, hogy nem, apám! - helyeselt buzgón Aditi.
- Másként hogyan maradhatott volna ránk ez a memoár, amelyben valóban minden benne van? - tódított hozzá Śaśi.
- Enélkül ráadásul a nagy titok sem oldódna meg, amelyet Janmaṣṭamira meg kell fejtenünk - jegyezte meg Sāvitrī.
- Ezt az elszántságot gyakoroljátok ti is, Śaśi és Aditi, bármi történjék is - intette Kunti Kunvarānī a két kisebbik leányt.
Majd ismét Arun Siṅghjī vette át a szót.
- Úrnőm, engedelmet kérnék, hogy folytassam. Szóval a tanulság: kétféle szenvedés közül mindig a könnyebbet érdemes választani, hisz' abból könnyebb kikecmeregni is. Legyen elég annyi vāsaṇa, amennyi éppen van, kár még többet magunkra venni. A sok teher alatt még a vágyott kegyelmet sem ismerjük fel időben. Ha viszont csak annyival van dolgunk, amennyit el is bírunk, könnyebben ki is látunk mögülük. Hány erőszakos uralkodóról ír a történelem is, akik dúskáltak a földi javakban, mégsem ismerték fel Istent, nemde? Emlékezzetek Duryōdhana Kaurava példájára: hiába nyerte el a kockán hamis anyai nagybátyja csalása révén Indraprāśthát unokatestvéreitől, mégsem volt elégedett. Gondoljatok bele: ha még a Pāṇḍavák fejét is elnyeri, azzal sem elégszik meg. Nálánál nagyobb gazfickók példáján felbuzdulva a halhatatlanságért felajánlott tapasyától, később az őt nem Istenként tisztelők üldözésétől sem riadt volna vissza.
- Jaj! - sikoltottak fel a lányok.
- De szerencsére idő előtt tört ki a kurukṣētrai csata, s Duryōdhana sorsa is még azelőtt pecsételődött meg, mielőtt ugyanoda jutott volna, mint Hiranyakaśyap Daitya vagy Paundrak. Rajta az unokatestvérei révén hajtotta végre az Úr azt, amit megérdemelt.
- Apám, ez a Gāyatrī Sāgar tényleg egy csodálatos teremtés volt! - lelkendezett Sāvitrī. - Ahogyan kegyelmed végigmondta Duryōdhana példáját, eszembe jutott, miként vállalta fel Gāyatrī már az első itt töltött este, hogy nem akar felesleges vāsaṇákat halmozni, s az Úr Kṛiṣṇa kegyelme többet ér neki, mint egy férfi szerelme. Nem is értem ezek után, miért érezte a Sugandha nénénk előtt tett kijelentését elhamarkodottnak...
- Ha neked kellene ilyet mondani egy asszony előtt, akinek titokban beleszeretsz az urába, hogy éreznéd magad utólag, leányom? - kérdezte vissza a ṭhākur. - Lám, ilyen helyzetben minden második nő zavarttá válna. Sőt, a legtöbben még úgy sem tudnák magukat kivágni, mint Gāyatrī. Ő azért érezte úgy utólag, hogy elsiette az Úr Kṛiṣṇáról tett kijelentését, mert tudta magáról, hogy szüksége volt bátyám ölelésére, s ha jut nekik arany középút, azzal élhetnek is, amíg nem sértik sem a nagynénétek, sem más érdekeit. Egyszerűen nem erőltette a földi vágyaktól való eloldódást. S lám, arra az egy estére rá is mosolygott a kegyelem: megkapta az Úr Kṛiṣṇától is a segítséget a továbblépésre, s bátyámat is, ha csak egy pillanatra bár, de magához ölelhette. Még épp idejében kiküszöbölhette, hogy összezavarja magát. Az Úr a legkülönfélébb okokból adja azt, amit ad. Akiknek azért ad földi javakat, hogy felismerjék ezek fölös voltát, azokat tanítja, mivel tudatlanok. Akiknek meg kegyelemből, azokat pedig biztosítja, hogy az élet ajándék, s megérte a sok küzdelem. Öröm meg nemcsak a svadharmánk végső gyümölcse lehet, mint tudjuk. Gāyatrī az itt töltött életével mindannyiunkat megtanított arra, hogy az életnek minden egyes pillanata érték: sem halmozni, sem elpuskázni nem érdemes az örömöt adó dolgokat.
- Szóval a mértékletesség a kulcsa az elégedettségnek - summázta Sāvitrī a hallottakat. - S eszerint élt Gāyatrī is.
- Pontosan - dicsérte meg az anyja. - Mi ugyan nem sokat láttunk Gāyatrī itteni életéből, hátrahagyott memoárja azonban tanúsítja, mily fontos lehet egy úr fejlődésének is a szolgája jelleme. Minden emberi kapcsolat kétirányú, így az úr is tanulhat szolgáitól, nemcsak fordítva.
- Ez így van, úrnőm - helyeselt Arun Siṅgh. - Ennek ékes példája még Gurudeva. Lám, Ő is minket szolgál, s hogyha tanításait követjük, azzal fáradozását becsüljük meg. Erre gondoljatok, kedves leányaim, ha férjhez mentek s új szolgákat kaptok. De persze még most is érvényes ez az intés: becsüljétek meg szolgáink fáradozásait, s épüljetek belőlük!
Sāvitrī e termékeny családi beszélgetés után immár nagyobb nyugalommal és megértéssel olvasta tovább a mindjobban csodált egykori udvarhölgy visszaemlékezését.
Azon gondolkozott Sāvitrī, hogy vajon miért nem engedi a nagyvilág, hogy boldogan élhessenek együtt azok, akik képesek egymást megbecsülni. S végképp, aki annyit szenvedett, mint Gāyatrī, miért esik el attól az adománytól, hogy valaki mellett békét találhasson. Kissé habozva bár, de a következő este szüleinek is feltette ezt a kérdést, miután, ígérete szerint, megosztotta velük az olvasottakat.
- Mint azt Gurudeva is szokta mondani - kezdte válaszát az apa - , minden földi érték mulandó, s nem is mindenkinek ugyanazok a dolgok számítanak értéknek.
Erre a mondatra a leányok arca ijedtre vált.
- De apám, hogy lehet az, hogy valakinek nem értékes egy társ, aki támogatja? - vágott közbe Aditi.
- Aditi, kisleányom, a mese nem erről szól - felelte Arun Siṅgh kedvesen, de határozottan. - Gāyatrīnak a karmája szerint még ennél is többre volt szüksége. Azért állította az élet újabb s újabb, nehezebb s nehezebb kihívások elé, mert Isten azoknak, akik szívből szeretik s tisztelik Őt, mindig próbára teszi az állhatatosságát. Anélkül egyszer csak elkezdene hízni a büszkeségük, s oly önzővé, felfuvalkodottá válnának, mint a Daitya fivérek, akik egész addig elmentek, hogy Istennek képzelték magukat. Akinek magas rendű dharma jut, az nem süllyedhet idáig, még visszájára fordítja feladatát. Akit egyetlen világi öröm elvakít, az tönkreteheti a saját lelki útját. A folytatásból - fordult aztán Sāvitrīhoz az apa - meglátod majd, milyen képességei voltak Gāyatrīnak. Nekem is mondta a nagybátyátok, hogy nem lehetett becsapni. Arra is rájött, ha valakinek volt egy olyan titkolt sebe, amelyet még magának sem volt hajlandó bevallani. Nagybátyátok is nagyon jól tudta, mikor leplezte le Gāyatrī az ő gyengeségeit. A nagynénétek sem viselhette megszokott álarcait a jelenlétében, noha jobb híján vissza-visszanyúlt hozzájuk rendszeresen. De örökösen veszített, minthogy új álarcot sosem tudott kitalálni. Még az sem törte meg Gāyatrī önbizalmát, amikor a nagynénétek őiránta táplált féltékenysége tetőfokára hágott.
- S mit szólt mindehhez a többi szolga? - kérdezte Śaśi csodálkozva.
- Meg sem próbáltak Gāyatrīnak keresztbe tenni. Volt, aki felnézett rá, mint például a többi udvarhölgy, a jegyző úr, Laśi, vagy Harinī és Candralekha, s olyan is akadt, aki tartott tőle, mint például Bāla, az építőmester, vagy a legtöbb őr. Ezt a nagybátyátok is mondta, de az emlékezésekben is utal rá Gāyatrī; ha a nővéred odajut az olvasásban, meglátja.
Sāvitrī e kis kitérő kísértésének sem engedte, hogy útjába álljon Gāyatrī sorsa megértésének. A többi várjobbágy viselkedésénél sokkal inkább az érdekelte, mi volt az a nagy érték, amit a szegény kereskedők gyermekéből udvarhölggyé testált falusi leánynak kár lett volna elpazarolni a néhai nagybácsi szerelméért.
- Szóval Gāyatrī túl rettenthetetlen volt nagybátyámhoz - vette át a hercegnő a szót.
- Így is lehet mondani - helyeselt Ṭhākur Arun Siṅgh. - Nagyon jól tudta, mi mondvacsinált és mi valódi, megszimatolta a legkisebb igazságtalanságot is, de ösztönösen. Egy ilyen jellem mellett meg mihez kezdhetne egy főember? Az én bátyám is, ha tehette, fittyet hányt a protokollnak, mint azt a pásztorkodással is bebizonyította, de őnála inkább a mennyiség volt a mérce, Gāyatrīnál a minőség. Őt a természet törvényei befolyásolták jobban. Egy főembernek pedig, bármennyire is aggasztják az igazságtalan ellentétek, elhatárolások, alkalmazkodnia kell bizonyos emberi törvényekhez. Másképp nem tudna kiigazodni maga sem a saját földjén. S ha a bátyám a kezét nyújtotta volna Gāyatrīnak, az bizony nemcsak a tekintélyét, de az emberi méltóságát is aláásta volna. Az egész falu a szájára vette volna, hogy van egy boszorkány szeretője, s akármennyire is értett a falusiak nyelvén, elűzték volna Gāyatrīval együtt, s most britek ülnének az elöljárói székben. Amíg a közösség nem becsüli meg valakinek a jó szimatját, például a rendbéli hovatartozása miatt, addig különcnek, varázslónak, boszorkánynak nevezik, lenézik. S ha egy rajput közösséget is vállal valaki ilyennel, akkor azt is lenézik. Szerintetek Gāyatrī és a nagybátyátok érdemes lett volna erre? Ugye, hogy nem?
- Hát bizony, hogy nem, apám! - helyeselt buzgón Aditi.
- Másként hogyan maradhatott volna ránk ez a memoár, amelyben valóban minden benne van? - tódított hozzá Śaśi.
- Enélkül ráadásul a nagy titok sem oldódna meg, amelyet Janmaṣṭamira meg kell fejtenünk - jegyezte meg Sāvitrī.
- Ezt az elszántságot gyakoroljátok ti is, Śaśi és Aditi, bármi történjék is - intette Kunti Kunvarānī a két kisebbik leányt.
Majd ismét Arun Siṅghjī vette át a szót.
- Úrnőm, engedelmet kérnék, hogy folytassam. Szóval a tanulság: kétféle szenvedés közül mindig a könnyebbet érdemes választani, hisz' abból könnyebb kikecmeregni is. Legyen elég annyi vāsaṇa, amennyi éppen van, kár még többet magunkra venni. A sok teher alatt még a vágyott kegyelmet sem ismerjük fel időben. Ha viszont csak annyival van dolgunk, amennyit el is bírunk, könnyebben ki is látunk mögülük. Hány erőszakos uralkodóról ír a történelem is, akik dúskáltak a földi javakban, mégsem ismerték fel Istent, nemde? Emlékezzetek Duryōdhana Kaurava példájára: hiába nyerte el a kockán hamis anyai nagybátyja csalása révén Indraprāśthát unokatestvéreitől, mégsem volt elégedett. Gondoljatok bele: ha még a Pāṇḍavák fejét is elnyeri, azzal sem elégszik meg. Nálánál nagyobb gazfickók példáján felbuzdulva a halhatatlanságért felajánlott tapasyától, később az őt nem Istenként tisztelők üldözésétől sem riadt volna vissza.
- Jaj! - sikoltottak fel a lányok.
- De szerencsére idő előtt tört ki a kurukṣētrai csata, s Duryōdhana sorsa is még azelőtt pecsételődött meg, mielőtt ugyanoda jutott volna, mint Hiranyakaśyap Daitya vagy Paundrak. Rajta az unokatestvérei révén hajtotta végre az Úr azt, amit megérdemelt.
- Apám, ez a Gāyatrī Sāgar tényleg egy csodálatos teremtés volt! - lelkendezett Sāvitrī. - Ahogyan kegyelmed végigmondta Duryōdhana példáját, eszembe jutott, miként vállalta fel Gāyatrī már az első itt töltött este, hogy nem akar felesleges vāsaṇákat halmozni, s az Úr Kṛiṣṇa kegyelme többet ér neki, mint egy férfi szerelme. Nem is értem ezek után, miért érezte a Sugandha nénénk előtt tett kijelentését elhamarkodottnak...
- Ha neked kellene ilyet mondani egy asszony előtt, akinek titokban beleszeretsz az urába, hogy éreznéd magad utólag, leányom? - kérdezte vissza a ṭhākur. - Lám, ilyen helyzetben minden második nő zavarttá válna. Sőt, a legtöbben még úgy sem tudnák magukat kivágni, mint Gāyatrī. Ő azért érezte úgy utólag, hogy elsiette az Úr Kṛiṣṇáról tett kijelentését, mert tudta magáról, hogy szüksége volt bátyám ölelésére, s ha jut nekik arany középút, azzal élhetnek is, amíg nem sértik sem a nagynénétek, sem más érdekeit. Egyszerűen nem erőltette a földi vágyaktól való eloldódást. S lám, arra az egy estére rá is mosolygott a kegyelem: megkapta az Úr Kṛiṣṇától is a segítséget a továbblépésre, s bátyámat is, ha csak egy pillanatra bár, de magához ölelhette. Még épp idejében kiküszöbölhette, hogy összezavarja magát. Az Úr a legkülönfélébb okokból adja azt, amit ad. Akiknek azért ad földi javakat, hogy felismerjék ezek fölös voltát, azokat tanítja, mivel tudatlanok. Akiknek meg kegyelemből, azokat pedig biztosítja, hogy az élet ajándék, s megérte a sok küzdelem. Öröm meg nemcsak a svadharmánk végső gyümölcse lehet, mint tudjuk. Gāyatrī az itt töltött életével mindannyiunkat megtanított arra, hogy az életnek minden egyes pillanata érték: sem halmozni, sem elpuskázni nem érdemes az örömöt adó dolgokat.
- Szóval a mértékletesség a kulcsa az elégedettségnek - summázta Sāvitrī a hallottakat. - S eszerint élt Gāyatrī is.
- Pontosan - dicsérte meg az anyja. - Mi ugyan nem sokat láttunk Gāyatrī itteni életéből, hátrahagyott memoárja azonban tanúsítja, mily fontos lehet egy úr fejlődésének is a szolgája jelleme. Minden emberi kapcsolat kétirányú, így az úr is tanulhat szolgáitól, nemcsak fordítva.
- Ez így van, úrnőm - helyeselt Arun Siṅgh. - Ennek ékes példája még Gurudeva. Lám, Ő is minket szolgál, s hogyha tanításait követjük, azzal fáradozását becsüljük meg. Erre gondoljatok, kedves leányaim, ha férjhez mentek s új szolgákat kaptok. De persze még most is érvényes ez az intés: becsüljétek meg szolgáink fáradozásait, s épüljetek belőlük!
Sāvitrī e termékeny családi beszélgetés után immár nagyobb nyugalommal és megértéssel olvasta tovább a mindjobban csodált egykori udvarhölgy visszaemlékezését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése